Rákaptam a tekerésre. Kicsit változatossá akartam tenni a futásaimat, s lévén, hogy adott sporteszköz nálunk a bicikli, ráugrottam. Kis zene a fülbe, múlt hét pénteken még férfiülés, fenékgumókat szaggató, de pár perc és a zsibbadástól már nem is éreztem. Süvít a szél, nem megszokott módon, érzem a combomban szétáradó vért, ahogy ég az izom, jól esik. Kicsit csapatok neki, mint valami nagyöreg bringás, pedig sem a dinamika, sem a bicikli működése extrém szitukban nincs a fejemben. Bátor vagyok.
Egy hete -sinsc még- szépen felkapcsolgattam a világításokat, minden kütyüt beizzítottam, mert a táv és idő pontos mérése nélkül ugyebár olyan, mintha meg sem történt volna, ergo KELL. Elindultam, csípős, metsző szél, tépi az arcom, dejó, élek! Valamit kajtattam a fülesemen vagy már a fene sem tudja, a lényeg, hogy bal kézzel balra enyhe kanyar és fékezés. Az eredmény egy csodálatos harci-tigris-gurulás lett, nagyjából körbecsavarodtam a váz körül, mégis oly gyorsan és méltóságteljesen pattantam fel a szanaszét heverő pózból a bringa mellől, hogy azonnal felvettek volna bármelyik full elit shaolin-képzőbe. Éreztem, hogy a testem több ponton lett meghajlítva, mint szokott, de felugrottam a nyeregbe (lágyan körbe kémleltem, hogy vajon kinek a napját dobtam fel) és tekertem még pár kilométert. Otthon aztán lelombozott a lyukas térdű nadrágom, több ponton bőrtelenített térdem és csúnyán zúzódott combizmom látványa. De akkor még nem fájt. Dolgozott az adrenalin és az önirónia.
Ma előre leszervetem a bébiszittelést (drága anyósom mindig bevethető), hogy végre közösen tépjük az aszfaltot a férjemmel. Juhhú, mehettem elől, diktálva az irányt és a tempót. Egész kellemeset mentünk, amikor összebiccentettünk, hogy akkor irány haza, én flegmán odaröffentem, hogy kicsit hosszabb úton megyünk, de nem lesz már hosszú. Kikanyarodtunk egy körforgalomból, előttünk iszonyat hosszú egyenes utca egy darab fekvőrendőrrel spékelve. Magas fokozatban, kiállva tekertem, hogy legyen meg a svung, meg dolgozzon a nagyfarizom, nyomom neki, hopp a fekvőrendőr, hopp egy fél centis kormánykilengés, hopp egy máris aszfalt-szaggató térden-csuklón súrlódásos biciklivel-egybeolvadás. Megint. A bringa még rajtam pihen, a hátsó kerék még forog, de a férjem már akar felcibálni. Megnyugtatom, hogy a látszat ellenére élek, felállok, visítva körberöhögöm magam, majd elmesélem, hogy szerintem hogy történt. Állítja, hogy látta az egészet, és hogy soha többet nem ülhetek sisak nélkül biciklire. Vagy úgy se. A múlt héten lezúzott, frissen kicserélt kormány-vég ismét cafatokban, de legalább most a markolat is ronggyá ment. Felállítjuk a bringát. A lánc kaputt, tolhatom haza a bringát. Másfél kilométer, de a gyaloglás is sport. Már megyünk vagy 2 perce, mikor mondom, hogy na jó, akkor a mérőprogramot átállítom gyaloglásra, mire a férjem közli, hogy szerinte már átállította magát egy szomorú szmájli kitétele után pont abban a pillanatban, amikor a hirtelen magasság-változást érzékelte. Működik a humor, folyik a könnyem. A nevetéstől és mert egy újabb sportnadrágom ment gallyra, de legalább a máz a térdemről ugyanott jött le, mint alig egy hete. Csak jó mélyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése