Dudás

Békésen, zenét hallgatva autókáztuk hazafelé az oviból (elég komoly sztoriforrás az ovi és útvonalai), amikor a semmiből megszólalt az agylógépem:
Anya, a csúnya lányoknak vannak dudái, de te szép vagy, neked nincsenek dudáid.

Enyhe szívrohamot kaptam, hirtelen két kézzel kellett kapaszkodnom a kormányba, mert nem tudtam hogy visítva röhögjek, vagy sírva visítsak. Egyszerűen fel nem fogom, mik jutnak eszébe a gyereknek... De annyira nőre jellemző volt az első gondolatom: jó-jó, ezek szerint szép vagyok, de azért néha jól jönne egy pár duda...

Könnyed délután

Egy varázslatos, szeles napon, miután otthon már kizsigerelt a 17 hónapos zsiványom, epedve vártam, hogy az ember hazatoppanjon én pedig végre lehűtsem magam a felfokozott idegállapotomból, és elmehessek a nagyobbikért az oviba. Ez még nem lenne ok egy sztorira, a történet attól a pillanattól lesz érdekes, amikor megcsörrent a telefonom és életem párja közölte, hogy ájmszószarri, de nem ér haza időben, ergo egy hisztis kisebbikkel kell elmennem egy túlpörögött nagyért. Remek. Kezdtem érezni a vesztemet. Habár korántsem annyira, mint ami valójában lett.
Jómagam még belevergődtem egy vállalható utcai ruhába, de amikor ezt próbáltam tenni az óriásbébivel, megakadt a lemez a visítás és vergődés között félúton. Végül valami modern hattyúk tava táncmozdulattal mégis felkanyarítottam a kabátot a hörgő gyerekre, aki az Istennek nem akarta megérteni, hogy miért nem játszhat végre egy jóízűt (mintha egész nap kádat súrolt volna vagy mi).
Szóval átverekedtem magam csaholó kutyáink gyerekimádatán, megakadályozva a karon ülőm közéjük való életveszélyes vetődési kísérleteit és bevágódtunk az autóba. Az utat nagyon artikuláltan és fennhangon végigénekeltem, hogy elejét vegyem az elégedetlenkedésnek, meg is néztek páran, hogy kiben van meg ennyire az x-faktor, de mindent a szent célért, ugyebár.
Bekanyarodtunk az ovihoz, félve emeltem ki kisdedem és lopakodtam be az épületbe. A nagyobbik gurgulázva trappolt felém, mint valami beszédhibás dinoszaurusz, le is kapott a lábamról, tett még pár tiszteletkört a csoportszobában 40-el, aztán ellódítottam átöltözni. A kicsi eközben persze belevetette magát a felnőtt életbe és becsattogott a terembe. Lévén, hogy tök üres volt, örültem is, meg nem is. A székek fent az asztal tetején, mintegy csábítva őt, hogy a homlokára rántsa őket. A galéria lépcsője szintén potenciális veszélyforrásként bugyogott a szemei előtt, amikor a nagyobbik vonyítás törte meg az ébren-rémálmomat. Persze, jogos volt, fel kellett volna venni egy nadrágot egyedül, még jó, hogy nyúzáshangot kell hallatni. Mentem hát helyrebillenteni a szétcsúszott egyensúlyt, közben meg magamban imádkoztam, hogy a kicsi ezt a 23 másodpercet épségben átvészelje.
Mire visszaértem összeszorított fogakkal és egyéb testrészekkel, addig a kicsi egy asztalról lecsent billentyűzeten ropta a csárdáskirálynőt teljes beleéléssel, ekkor szegtem meg az egyik szabályt és 2 kecskeugrással, kinti cipővel bent teremtem, hogy ne kelljen még egy billentyűzetre is befektetni, elég az ideggyógyászom. Kikaptam hát a kicsit a Paradicsomból és lecövekeltünk mindketten a nehézkesen készülődő nagy mellé. Aki persze simán elvárta volna, hogy a 2 totálisan lefoglalt kezemmel (egyik a kicsi kabátját szorongatta görcsösen, aki Jézusfájdalom-pózban üvöltött a teliholdra, a másikban 3 sapka, 2 sál és egy papírzacsi eldurvult helyzetekre) még őt is harci díszbe pattintsam. Közöltem vele, hogy habár köztudott, hogy az anyja zseniális szervező és kivitelező, mégsem dicsekedhet polip ősökkel, ergo 2 keze van, mint minden humanoidnak és ezért kénytelen lesz, még ha keservesen is, maga felvenni a cipőjét. Furcsán nézett rám, gondolom a kis fogaskerekek pörögtek neki odabent, hogy ezt az igen összetett és sok új szót tartalmazó mondatomat valahogy kibogozza, és mikor elkezdett villogni nála a piros gomb (anya nem segít), elég keményen hangot adott az elégedetlenségének. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy az egyik sapit befogom mutatványoskelléknek, hogy abba érkezzenek az adományok, ugyanis akkor már annyian figyelték az eseményeket, mint egy sikeresebb brazil szappanopera-sorozatot. Valószínűleg egy égi kéz nyúlhatott le, mert egyszercsak mégis felkerült a cipő, a kabátot, sapit meg már foggal is, rutinból feladtam a nagyra, a kicsire 2 perc birkózás után sikerült ráapplikáltam a fejfedőt, mégis valahogy bravúros sikerként éltem meg és már majdnem hátba veregettem magam, amikor eszembe jutott, hogy el kéne jutni az autóig, immáron lágyan csordogáló esőben. Hónom alá kaptam a kicsit (14 kiló téli szerkó nélkül), kézen ragadtam a nagyot és uccu. Csakhogy ilyenkor érdekes minden kő és fűszál meg ilyenkor repül el egy hadosztály a fejünk felett, tehát én már csatakosra áztam, mire a kijárathoz értünk és még jött egy úton való átkelési kísérlet. Persze ilyenkor kézifék behúz, a nagy lecövekel és majdhogynem esdekelve kéri, hogy vigyázzak rá, nehogy elüsse valaki. Ha ezt valaki hallja mellettünk, végigmért volna, mint a véres rongyot, hogy nálunk valószínűleg hetente ütik el a gyereket vagy mi a frász. Mikor végre sikerült meggyőznöm a töpörtyűt, hogy ma sem ütik el, végre átnyomultunk az autóig, bevágódtunk és ekkor megszólalt a nagy: Anya, kakilni kell...

És tényleg

Épp jóízűen vacsoráztam a két fiammal (ami annyit tesz, hogy imádkoztam a kicsinek, hogy egyen már, a nagynak meg, hogy tudom, hogy csak pár kromoszóma-eltérés van csak köztünk meg a disznók között, de ember módjára enni), amikor a nagyobbik megköszörülte a torkát. Na, gondoltam, itt lesz valami.
Mondja is: Anya, ha az almának fekete lenne a színe, az nagyon furcsa lenne.

Miken agyal ez a gyerek?!

Halas kérdés

4 évessé cseperedett elsőszülöttem rálépett a nagyfiúvá válás rögös útjára. Hogy miért gondolom? Mert nagyban etettem bambulva az öccsét (próóóbáltam jobban mondva), amikor a hátam mögött reccsenések, koppanások zaját hallottam. Kérdem, mit játszik. Autósat. Jó, mondom, de mi ilyen szörnyen hangos? Hát karamboloztak (fasza, gondoltam, pöttyet bal lábbal kelhetett a gyerek, remélem nem valami elfojtás), és mind meghaltak az utasok. Itt kaptam a szívemhez az abban felejtett szaftos kanállal és kezdtem a meggyőző hegyi beszédem, mely szerint hát csak nem murdelt má meg mindenki, hisz tutira be voltak kötve. Ááááá, nem voltak, meghaltak. Gyerek hajthatatlan, én már a xanaxomat kajtatom a tattyerben és már majdhogynem rimánkodóra vettem a dolgot hogy megmentsem azokat a szerencsétleneket, de a gyerek makacs. Gondoltam; persze, nem hülye, ide észérvek kellenek. El is kezdtem. Kérdem tőle, hogy tudja-e, hogy mi az a halál. Nem. Na. Aszondja. Ha valaki meghal, az soha többet nem öleljük meg, nem beszélünk vele, nem is látjuk, beteszik egy faládába és eltemetik a földbe. (Itt már láttam a lelki szemeimmel gyerekemet elfehéredni és átsikítozott éjszakára számítottam nagyjából.) Érkezett egy-két kötelező "miért?" kör, amelyekre tisztességgel válaszoltam is, majd jött egy kis hatásszünet. Gondolkodási idő. A gyerek tájmot kért. Majd egyszer csak érkezett az utolsó kérdés a témában:
Anya, aki meghal, abból HAL lesz?
?!

Arra már nem...

Elsőszülöttemet nagyon érdeklik a dinoszauruszok. Amióta először meséltem neki róluk, napi téma nálunk a kihalásuk. Vázoltam neki azt az elképzelést, mely szerint egy szupernóva csapódott a Földbe, kaotikus állapotokat és jégkorszakot idézve, melynek következményeként megmurdeltek a fent említett nagytestű hüllők. Ellenben barlangokban, üregekben a csóri kistestűek villámgyors bundanövesztéssel túlélték a katasztrófát. Ezt amikor előadja kérésre, nagyjából mindenki dob egy tripla hátra szaltót és valahol a felénél elhagyja az állát.
A szüleimnél nyomultam a két kölökkel, amikor az anyukámtól kapott dínós könyvet nézegetve a törpeprofom megkérdezte, hogy mikor is haltak ki - gondolom a pontos földtörténeti kormeghatározásra lett volna igazán kíváncsi -, mire én balga csak annyit mondtam, hogy "emlékszel, miután a kisbolygó a Földnek ütközött". Ekkor történt meg az, hogy a nagy fiam felém fordult, kikerekedett szemekkel félig megrökönyödve csak annyit mondott: "Anya, én arra MÁR nem emlékszem, tudod, régen volt!" Végülis, ja.