4 évessé cseperedett elsőszülöttem rálépett a nagyfiúvá válás rögös útjára. Hogy miért gondolom? Mert nagyban etettem bambulva az öccsét (próóóbáltam jobban mondva), amikor a hátam mögött reccsenések, koppanások zaját hallottam. Kérdem, mit játszik. Autósat. Jó, mondom, de mi ilyen szörnyen hangos? Hát karamboloztak (fasza, gondoltam, pöttyet bal lábbal kelhetett a gyerek, remélem nem valami elfojtás), és mind meghaltak az utasok. Itt kaptam a szívemhez az abban felejtett szaftos kanállal és kezdtem a meggyőző hegyi beszédem, mely szerint hát csak nem murdelt má meg mindenki, hisz tutira be voltak kötve. Ááááá, nem voltak, meghaltak. Gyerek hajthatatlan, én már a xanaxomat kajtatom a tattyerben és már majdhogynem rimánkodóra vettem a dolgot hogy megmentsem azokat a szerencsétleneket, de a gyerek makacs. Gondoltam; persze, nem hülye, ide észérvek kellenek. El is kezdtem. Kérdem tőle, hogy tudja-e, hogy mi az a halál. Nem. Na. Aszondja. Ha valaki meghal, az soha többet nem öleljük meg, nem beszélünk vele, nem is látjuk, beteszik egy faládába és eltemetik a földbe. (Itt már láttam a lelki szemeimmel gyerekemet elfehéredni és átsikítozott éjszakára számítottam nagyjából.) Érkezett egy-két kötelező "miért?" kör, amelyekre tisztességgel válaszoltam is, majd jött egy kis hatásszünet. Gondolkodási idő. A gyerek tájmot kért. Majd egyszer csak érkezett az utolsó kérdés a témában:
Anya, aki meghal, abból HAL lesz?
?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése