2015. december 31., csütörtök

2016


  Így, az Óév utolsó napján az ember visszatekint az elmúlt évre, összegez, kielemez, megfogad. Én, ha visszanézek a 2015-ös évre, rengeteg nevetést, örömöt, csillogó szempárt látok, de persze voltak konfliktusok, morgások. De ez így teremt egyensúlyt.
  Ami valójában ezt a bejegyzést megírásra késztette, az egy olyan téma, amiről nem szokás hangosan, nyíltan beszélni. Suttognak róla csak. Akik átélték, egymás szemébe nézve mindent tudnak, értenek, nem kellenek szavak. Akikkel nem történt meg, kíváncsiak vagy elzárkózóak, nem vagyunk egyformák.
  Amíg nem tudtam, hogy létezik, én sem tartottam tőle. De 2008 december 30-án reggel velem is megtörtént. Elvetéltem. Mondjuk akkor nem is éreztem valóban azokat a tüneteket, amiket így visszatekintve rám jellemzően kellett volna, de váratlanul ért. 8 hetes voltam, szomorúan mentem az új esztendőbe. 3 hónappal később ismét pozitív lett a teszt, azt a babámat is elveszítettem, de azóta tudom, hogy egy 8 hetes és egy 19 hetes terhesség vége között ég és föld a különbség. A két rossz közül már inkább az előzőt lehet túlélni. Nem állítanám, hogy ez után a két eset után könnyű volt a két kisebbik fiammal a terhesség, de igyekeztem pozitív lenni.
  Most november 28-án ismét halványan jelentkezett valaki, őszintén meglepve engem, mert ismerve a testem jelzéseit és a tesztek működését már így is furcsán későn jelenkezett az új élet. Eszeveszett hajsza vérhigítóért, magzatvédő vitaminért, de a szerencse mellém állt és időben elkezdhettem mindkettőt. Örömmel dobtam sutba a májusra tervezett Ultrabalatonos hosszú futásom terveit, mégha már be is volt fizetve a nevezésem. Teltek a napok, erősödött a teszt, jelentkeztek a tünetek. A kezdeti sokk átment mámoros örömbe, tervezgetésbe, még a fejét fogó férjem is átvette a lelkesedésemet, agyalt a hogyan továbbokon.
  Az első ultrahangon izgultam, mintha az első gyermekemet várnám. De petezsák a méhen belül, szabályos, minden rendben és igen, a terhesség a vártnál körülbelül tíz nappal fiatalabb, nem látható még konkrét életjel. Itt kicsit megzuhantam, minden rutin ellenére. Naná, hogy nem bírtam magammal és egy héttel később elmentem önszorgalom-ultrahangra. Petezsák nőtt, embrió látható, 6mm, dobog a szíve... DE.. nagyobb a szikhólyag. Ráncolom a homlokom, hogy ez mit jelent? A szonográfus arca nem nyugtat meg. Gondterhelt, aggódik. A 26 éves praxisa alatt eddig nem jelentett jót. Megremeg a szám széle... már megint? Meghajlott háttal kivonszolom magam az épületből, remegő kézzel hívom az orvosomat. Látatlanba megnyugtat, hogy nem kell a legrosszabbra gondolni, egy hét múlva úgyis találkozunk.
  Az egy hét alatt a fél szakirodalmat elolvastam, csodák után kutattam a neten, volt pár bíztató, szívmelengető példa, de a jellemző a szomorú vég volt. Nekem reménytkeltően erősödtek a tünetek, tartva bennem a lelket és a hitet. Bíztattak páran, hogy a lényeg, hogy él, hogy dobog már a szíve.  Egy keddi napra volt időpontom, hétfőn különösen éreztem magam. Nem voltam eléggé rosszul. Mondtam is a férjemnek, hogy úgy szeretném cudarabbul érezni magam! Végül csak feljött a nap kedd reggel is, kicsit rosszabbul is voltam, de elhatároztam, hogy inkább felkészülök a legrosszabbra és nem csalódok akkorát, mint reménykedjek és essek ismét pofára.
  Bementem az orvoshoz, elviccelődtünk, igyekeztem olyan laza lenni, hogy az már biztosan átlátszó volt. Bementünk a vizsgálóba, megjelent a képernyőn a méhem, benne a petezsák, a normál méretű szikhólyag, mellette az embrió. Kicsi volt, mozdulatlan. Teljesen mozdulatlan. Nem nőtt az eltelt hét alatt, és megállt a szíve. Az orvosom bíztatgatott, hogy a két héttel ezelőtti állapothoz képest ez jó és blabla, de leállítottam. Kerek perec kimondtam, hogy én nem látok életjelenséget...már. Átmentünk digitálisba, a hogyan továbbok következtek. Várunk éppen, hogy elvetéljek. Kegyetlen érzés. Futni voltam, nem vigyázok már magamra.. nem akarok még egyszer széttett lábbal, leszíjjazva, kétszázas pulzussal arra várni, hogy végre elaludjak, hogy elvehessenek tőlem valakit. Nem akarom.
  A férjem csak ennyit mondott: te megérezted. Talán igen....

  Hogy egy ilyen írás miért fogalmazódott meg bennem? Mert nem vagyok babonás. Akivel valamiért szóba került, megosztottam az örömünket, ahogy a férjem is. Tudom, hogy az elkövetkező hetekben sokan rákérdeznek majd és én naponta szembesülök majd egy újabb kudarccal.

  A 2016-os évre kívánok magamnak sok nevetést, kirándulást, ölelést, simogatást, a számnak több kimondott kedvességet, köszönetet, hálát, dícséretet. Egészséget, együtt töltött időt. És a reményt arra, hogy a férjem lelkesedése nem hagy alább, s még ha a magam által is elismert túlzott vágyat egy lány után  nem is veszi át, de megérti és minimálisan igyekszik azonosulni vele. Hogy meg szeretné tudni, hogy milyen egy kislány legnagyobb hősének lenni, akinek az apukája a legjóképűbb, és akinek majd ő a felesége lehet, aki az első randi előtt teátrálisan megfenheti a késeit, melyeket direkt zsigerelésre vett, aki deres halántékkal, remegő gigával nézheti hófehérbe öltözött hercegnőjét, ahogy  az a boldogságtól ragyogó arccal néz élete leendő párjára, tudva, hogy Ő attól még mindig a lánya nagy szerelme lesz. Önző vagyok. Ilyeneket kívánok, de most egyelőre a keserűség, a szomorúság, és a veszteség érzése dominál bennem. Persze józan ésszel tudom, hogy ez hatalmas áldozat és összpontosítás mindenkinek, szűk  a keresztmetszet, akinek a véleményére számítok és adok, ők ismerik az álláspontomat, és bízom benne, hogy ez valahol ütközések nélkül találkozik majd.

  Biztos vagyok benne, hogy 2016-ban is a tőlem telhető legtöbbet megteszek a családomért, naponta hálát adva, hogy vannak nekem és habár immár három angyalka anyukája is vagyok a három ördögfiókám mellett, ők mindig mosolyt csalnak az arcomra és biztos lehetek benne, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak... Mindig, minden esetben, jóban, rosszban. Szeretlek Titeket.