Víz

  Olyan hátborzongató. Ahogy a víz lehet élet és lehet elmúlás. Ha nincs egyensúly, billen a mérleg nyelve,  és bármely irányba is mozdul, kárt okoz.

  Tegnap pár hossz úszás után megálltam kicsit pihenni és a következő cél a medence hosszanti átúszása volt. Vettem pár mély levegőt, elrúgtam magam a faltól és majdnem a medence aljához lapulva igyekeztem a másik oldal felé. Talán két méteren múlt, hogy elértem. Csalódott voltam, hogy a tüdőm, izmaim, szívem vagy ezek így együtt cserben hagytak. Úsztam tovább a hosszokat, de csak nem hagyott nyugodni a kudarc, mégiscsak 14 év fuvolázás és 3 év futás van mögöttem, kell, hogy legyen bennem annyi kraft és tartalék, hogy a víz nem fog legyőzni. Ismét megálltam, szájig elmerültem a vízben és fél percig teljes mozgulatlanságba lazultam, becsukott szemmel és csak éreztem a közeget. A bőrömmel azonos hőmérsékletűnek véltem mindent, ahogy fel-le mozogtam a légzés miatt és a fülem hol a víz alá, hol a víz felé került, furcsa elegyet okozott a fenti világ zajossága, csobogása, köhögése, orrfújása, lépteinek zaja a lenti világ szinte néma, végtelen, elnyelő csendjével szemben. Figyeltem a csendet. Szinte sípolt az agyamban, egyszerre hozott mesterséges magányt és jóleső befelé-figyelést. Tudatosan lassítottam a légzésem, koncentráltam a szívverésemre és hagytam, hogy átjárjon egy derűs nyugalom. Éreztem a víz hatalmát. Tudtam, hogy egy korty jókor életet menthet, de meg is ölhet, ha rosszkor van rossz helyen.

  Kiemelkedtem, vettem egy még a zenés múltamból tanult mély levegőt, és újra ellöktem magam. Könnyeden úsztam, nem kapkodtam, lazán síklottam, figyeltem a csempéket, ahogy maradzonak el mögöttem, megjelent a fekete keresztcsík, ami jelezte, hogy hamarosan révbe érek. Még levegőm is volt, erőm is. Megérintettem az oldalfalat és diadalt éreztem. Tudtam, hogy ezért sem piedesztára nem emelnek, sem a történelem könyvekbe nem kerülök be, de jó érzés volt. Nem fújtattam, meglegyintett az a belső béke érzése (igaz, távolról és erős fénysugár helyett csak pislákoló mécsesként), amiről annyit olvasni, hogy mindenki marhára törekedjen rá, mert milyen jó dolog is az. Tényleg az. Biztos mindenki máshogy éli meg és találkozik vele, nekem tegnap egy pillanatra azt hiszem jelen volt az életemben. Nem aggódtam, nem kételkedtem. Az a szempillantásnyi eufória, röpke metamorfózis, élet-igenlés elgondolkodtatott, hogy lehet-e tágítani az intervallumott. Lehet-e ezt tanulni, vagy ahogy érik az ember és ismeri meg magát milliméterenként, úgy lesz az érzés is századmásodpercenkét egyre több, intenzívebb.

  Rájöttem arra is - bár ezt a gyakorlatba átvinni nagyjából annyi lenne, mint újraprogramozni magam - , hogy a kapkodásnál, kétségbeesett akarásnál gyakran célra vezetőbb lenne ha elképzelem a célom és érzem, ahogy elérem azt. Majd tiszta elmével, nyugodtan elindulok felé. Elvárások nélkül. Így nincs csalódás, keserűség, sérülés. Vannak tőlünk független realitások, messiás pedig még csak egy született ezidáig.