Majdnem 60

   Mikor 2016 október 9-én lefutottam a maratont Budapesten, totál érzésből történő felkészülés után, ráadásul úgy, hogy sorra előztem a ránézésre hatványozottan futóbb alkatú emberkék tömkelegét és a célon átfutva, adrenalintól fűtve még csak fáradtnak sem éreztem magam, meggondolatlanul könnyedén mondtam igent egy 2017 május végi ultrafutás lehetőségére.
   Egy helyi futóverseny kísérteties esti sötétjében sikerült a bokaszalagomat elszakítani (más kérdés, hogy azért persze befutottam ott is, 5km-t letolva sérült lábbal), 3 hetet bírtam kényszerpihenőn, majd szépen újra kocogtam. A szakadt boka nem fájt számottevően, de ahogy kíméltem a bal lábam, úgy robbant le a jobb totál érthetetlen helyen. Romlott a teljesítményem, a motivációm, fogyott az erőm. Persze az idő ilyenkor nem segített, minden erőmmel a pozitív, belső megerősítésre koncentráltam és futottam minden cudar időjárási anomália ellenére is. Hiszen közelgett az Ultrabalaton, a 60km.
   Túljutottam a holtponton, újra erő és lendület voltam, hirtelen felindulásból beneveztem egy félmaratonra, ahol magamat is meglepő jó eredményt futottam. Felcsillant a remény, újra izzította a gépezetem. Nem volt edzésterv, csak a neten talált táplálkozási tippek, még mindig az éltetett, habár már halányabban, hogy milyen könnyű is volt az a 42.2 anno...
    Május elején nekiveselkedtem a Velencei tónak, újabb maratoni távval terveztem bővülni, frissen avattam egy addig rövid futásokat látott cipőt, amitől másnapra - habár csak 37km volt végül az eredmény -, olyan derékfájásom volt 3 napig, hogy már azt sem hittem el, hogy tényleg én voltam aki nevetve vetette át magát a célvonalon 6 hónappal azelőtt. Szóval az a cipő kilőve, de akkor hogysmint? A bevált cipőm talpa már morzsolódásközeli, gyors cipőmustra, végül apa megszülinapozott egy ugyanolyannal, ami már bevált. Gyorsan beletettem 100km-t, hogy azért legyen bejáratva és enyhén borgőzösen rábolintottam és még egy héttel a bádábumm előtt elmentem egy 19km-es versenyre, mert hadd jöjjenek a kilométerek, nem? Hát peeersze, hogy terepverseny volt ( mint a helyszínen a rajt előtt 3 perccel kiderült), peeersze, hogy a 4. kilométernél a világ legmélyebb pocsolyájába léptem a szakadt bokámmal, és peeersze hogy ismét csillagokat láttam és nem túl nőies módon kértem pár égi szentet különböző parázna cselekedetekre, de azért csak visszaálltam a mezőnybe és csak lefutottam a 19-et. Boka bedagadva, csapattársak által a teljes családfám verbálisan kiírtva. Este meglátogattam egy remek kis budapesti röntgengépet, ahol hátba veregettek, hogy nincs nagy baj és abban a pillanatban olyasmi nyugalom szállt meg, hogy ott és akkor végre sikerült fejben, mentálisan átfutnom a cudar 60-as táblán. Tudtam, hogy menni fog. Mennie kell.
    Végre május 19, irány Zamárdi, esti szénhidráttöltés csőben sült karfiollal, itt már körbe lettem kacarászva, hogy robbanómotorral nehéz lesz futni, de biz' én csak másnap éjjel futok, gondoltam, addig úgyis megoldódik ez a sztori. Időben nyugalomra hajtottuk a fejünket, kora reggel remek kis sportoló-reggeli, kávé. Az ember lánya otthon ilyen csodálatos táplálékok testhezvétele után egszen biztos a metabolizmus gördülékeny működésében, de persze, most nem otthon voltam. Nem is történt semmi könnyítő történés, elindultunk hát kísérni a másik ultrafutót, Zsút, aki vállalta a dimbesdombos részt, míg rám az éjszakai hosszú várt. Döcögtünk is egyik frissítő pontról a másikra, mindenhol lecsúszott egy szendó, egy fagyi és a kötelező kávé óriási HÁTHAVÉGRE faktorral. De semmi. Estefelé, mikor már végig vezettem - kerülgetve a futók és bringások seregeit - egy egész napot, végig ettem egy kisebb étterem teljes étlapját, túl voltam 5 kávén és még mindig nem történt az égegyadtavilágon semmi, na, akkor biztos voltam benne, hogy az első frissítőpontos ISO bevitele után nonstop bokorjáraton leszek. Ahogy ezen morfondíroztam és festettem a barna ördögöt a falra, jöttek az időjárás-jelentések, hogy várhatóan éjjel, pont ott, ahol épp nemkeveset futok, le fog csapni minden égi finomság. A szél akkor már nagyon viharosan fújt, a Balaton félelmetesen háborgott.
   Zsuéknál még kicsit vacogtam egy takaró alatt, bekevergettem a random módon kezembe kerülő minden létező sportitalport egy hátizsák szütyőjébe, amilyennel még soha életemben nem futottam, de hát mikor kell először? Egy ultrán, persze!  Letörölhetetlen fintorral az arcomon nyúztam magamra a kompressziós zoknit és szintén alig felhúzható gatyót, kuncsorogtam egy polárpulcsit és egy esőkabátot, mert én naív, egy trikóval érkeztem, nézze a fene az előrejelzéseket, ugye? Átkocsikáztunk Máriafürdőre, ahol már orkán erejű szél tépkedte a fákat és a váltopont sátrait borogatta a futók fejére, messze a távolban, a futásom irányában már jól láthatóan villámlott, na, akkor már zabszemeffektes voltam, vártam a váltotársam. Reni meg is jött, nálam a chip, nekiindultam. Folyamatosan néztem a tempóm, csak nehogy elfussam az elejét, mert messze még a vége. De még milyen messze. Haladtam szépen, az első frissítő pontnál toltam egy ISO-t és vártam az első csikarást. Nem jött, jött más. Egy parti, hosszú, egyenes szakasznál olyan szembeszéllel találkoztam, hogy ha repülő mókus jellegű ruha van rajtam, simán repkedtem volna. Mintha egy nagy szekrényt kellett volna tolnom. Fenomenális volt. Eléggé kivette az erőmet, körülbelül 3km-en kersztül tartott, és ott újra jött a murvás, kavicsos, kátyús útszakasz, csakhogy akkor már esett. Egyre erősebben. A szemüvegem csupa víz, a fejlámpám erős fénye szikrákká világította előttem a széltől vízszintesen szakadó esőt, a szemgyolyómat verdeső éles kis cseppeket. A szembe jövő autók fénye csak hab a tortán, konkrétan néha csak sejtettem, merre kéne mennem és hova nem kéne lépnem a bokámmal való jó viszony megőrzése érdekében. A kineziológiás ragasztás a két lábamon nem csak a lábamat, a pszichémet is erősíti, valahogy pajzsként véd minden gonosz erőtől, csőppet sem fájt semmim. Az eső ömlött, a szél tombolt, nekem pisilni kellett. Lévén, hogy égenföldön sehol senki nem volt körülöttem ( nappal még édesdeden azt remélem, hogy majd húz a tömeg.. aha, koromsötét és hullaszag), megtámadtam egy fát, de rá kellett jönnöm, hogy a csuromvizes kompressziós nadrág ilyenkor nem haver. Alig tudtam visszarángatni magamra, és akkor vettem észre azt is, hogy a rommá ázott rajtszámom is mállik le rólam, így azzal is molyoltam egy jó ideig, nehogy elhagyjam.
    A táblák és kivilágítás hiánya miatt háromszor futottam rossz irányba, egyszer égnek álló hajjal konstatáltam, hogy SZEMBE fut velem a mezőny, na ezt hogy?? Hátraarc, és csak imádkozhattam, hogy e miatt nem hagytam ki egyetlen chekpointot sem. A harmincadik kilométer után már visszafelé számoltam, na az fain érzés volt, onnan vártam a 42.2-t, hisz az már egyszer megvolt, nehogymár. A 39-ik kilométernél csatlakozott hozzám Judit bringával, betehettem a 40km-n keresztül cipelt zsákot a hátamról (ami azért igen jól jött pár kortynál), és tüneményes emberi szó tartotta bennem a lelket. A maratoni táv után jött a nagybetűs 50, ami mérföldkő, onnan már ultrafutó az ember, na, az annyira motivált, hogy a bűvös számú kilométert elég gyorsra vettem, belül kicsit megveregettem a vállam, elszipogtam egy könnycseppet. Pirkadt, az eső elállt, varázslatos volt a Balaton. Haragos, mégis baráti, egyszerre ijesztő, mégis bölcs nyugalmat árasztott, arra koncentráltam, hogy már csak 10. Annyit megyek nap mint nap. Az semmi. Kacagva, nevetve menni fog. De lévén, hogy végig csak ittam és nem ettem, éreztem, hogy égek ki. Gyorsan ettem szőlőcukrot és ettem volna kekszet vagy banánt, de minden trutyisra volt ázva, így nem volt gusztusom. 50 után már minden kilométernél belesétáltam, kegyetlenül égtek a com- és vádliizmaim. Meglepő módon a gyomrom kitűnően volt, az egy éjszakai pisimegállón kívül nem volt több megállóm pedig ittam eleget. 55-nél már nyűglődtem. Hol a cél? Telefonáljunk a következőnek! Fáj. De megállni rosszabb. Futni kell. Hisz olyan kevés van már. Judit dícsért, hogy úgy futok, mint egy metronom. Gyönyörűen és egyenletesen. Amit éreztem, hogy vonszolom magam. Minden izmom kiégett. A fenébe, hogy hagytam, de már csak pár kilométer, nincs nyüszítés. Sütött a nap, minden ruhám csurom vizes volt, a hajam szintén, nem aludtam 2 napja, de éreztem, hogy mindjárt vége. Meg fogom csinálni. Sok a hatvan. Mégsem győzött le. Ellenem volt az elmúlt fél évben majdnem minden mozzanat. Tele voltam jelekkel, hogy nem kéne vállalnom. És mégis itt vagyok, nagyon közel a célhoz. Siófok tábla. Megdobbant a szívem, itt váltok. Innen már fél lábon, akár kúszva. Életem leghosszabb 2 kilométere veszett a szemem előtt a végtelenbe. Sosem láttam még ilyen hosszú, egyenes szakaszt, mintha nem akarna véget érni. Csak futottam és nem jött semmi közelebb. Aztán Judit szólt, hogy hallja a zenét, az már a váltópont. Jött a löket, az imádott adrenalin. Elmúlt a fájdalom, eufória lett úrrá rajtam. Megláttam Esztert, ahogy vár és téptem le a chipet, természetesen szétesett, leálltam, keresgéltem a fűben, hiphop átadtam és leállítottam az órám. 59.33km. Majdnem 60. Az én majdnem 60-am. Elszorult a torkom. Fél év nyomása, aggódása, készülése. 5:52-es átlaggal, 6 órán belül. Nem gyakran vagyok büszke magamra, akkor, ott sikerült. Merev lábakkal, szétázva, széltől kifújt szemekkel beestem egy hátsó ülésre és adtam magamnak egy kis időt, hogy felfogjam. Az érzés leírhatatlan. Aligán befutott Eszter nem sokkal később, én sajgó lábakkal, de ragyogva csatlakoztam, befutottunk. 4-en, 24 óra alatt körbefutottuk. Azóta kicsit más nekem a Balaton. Szívmelengetően, tomboló hullámokkal, fogafehérjét villantva is bensőséges jóbarát. Ultrássá tett. Ezek után a LEHETETLEN távolabbi fogalom lett.


   Köszönöm minden csapattársnak, a családnak, a bíztató barátoknak és mindenkinek aki gondolt rám, minden apró rezgés segített :)