Fiaimnak

Károly

  22 éves csitri voltam, mikor egy márciusi reggel tarkón suhintott egy érzés: terhességi tesztet kellene csinálnom. Nem tudom, azóta sem tudom, miért jött az ihlet, mert semmi jel vagy tünet nem mutatott arra, hogy újn élet fejlődne a pocakomban, mégis megcsináltam. Az örömünk felejthetetlen volt.
  A terhességem 16. hetében kiderült, hogy bizony fiú növekszik odabent, ami csak tetézte az amúgy is felhőtlen örömünket. Mondják, hogy boldogok a tudatlanok, és valóban: lévén, hogy nem ismertem a várandóssággal járó esetleges problémákat, a legtermeszetesebb módon egyszerűen "megtörtént" a fejlődésed a pocakomban és egy borongós novemberi kedd reggel kismamából anyukává ordítottál engem.
  A mai napig tisztán emlékszem, ahogy a védőnéni válláról lelóg a kicsi, vékony, ráncos kezecskéd, s nekem bután-sután bele kellett tanulnom az anyukaságba. Minden ijedtséget és fáradtságot-fáradságot megért.
  Most 8 éves leszel, okos, kiskamaszodó, néha irgalmatlan kerge, nagyon szeretni való, világra nyitott, mozgékony nagyfiú vagy. Nagyon szeretlek Téged.


András

  2 szomorú véget ért terhesség után félve gyártottam tonnaszám a teszteket, mert alig-alig hittem, hogy ismét sikerült és féltem, hogy vajon most minden rendben lesz e. Ég és föld volt a különbség, ahogyan Karcsit és Téged vártalak. Hullámhegyek, mélyéges gödrök követték egymást az aggodalom miatt, s megkoronázva az egész pocakos időszakomat, már odabent elkezdted huncut pályafutásodat: csomót kötöttél a köldökzsinorodra.
  Imádni való, pufi kisbaba voltál, örökké mosolyogtál, békés voltál és végtelenül cicifüggő. Naponta kihúzod a gyufát, mindig az arcodra van írva, hogy a háttérben, odabent a kis fejecskédben egész biztosan zakatol egy gengszterség-gép. A hajam sem annyi már, mint fénykoromban, de tűzbe mennék Érted, a napfényben átvilágított füleidért, a hatalmas szívedért, lehengerlő mosolyodért. Nagyon szeretlek Téged.


Zsombor

  Te aztán, mint egy úthenger, árkon-bokron át jönni akartál a családba. Félmarathont futottam hidegben, kúsztam-másztam fotózás közben, de te kopogtattál és a 28. hétig dobáltad ki a neked nem tetsző élelmiszercsomagokat bentről. Már itt sejtettem, és a mai napig így látom: kenterbe vered a testvéreidet csibészségben.
  Nagyon kicsinek láttalak, amikor megszülettél. Törékenynek, kiszolgáltatottnak, rám szorulónak. Egész más ösztönök és érzések gyűltek bennem, mint a bátyáidnál. A félelem, hogy talán utoljára babázok saját újszülöttel, a totális elkényeztetés kétes kimenetelű talajára vezetett és abszolút mértékben túlanyásítottalak. (Néha felcsillannak reménysugarak, hogy talán lesz még részem babázásban, esküszöm, nem altatok többet közös ágyban. Hehe.) De élvezem minden percét, mert már manóhangon süvíted utánam: anyaaaaa, és ez minden átvirrasztott éjszakáért (egész pontosan a 15 hónap alatt, amióta ráordítottál a doktorbácsira, mindössze egyetlen egyszer aludtad át az éjszakát), minden nehezen kibújó fogért kárpótol.
  Tüneményes, szőke, kékszemű kacsázó kis manó vagy, aki mindenkit levesz a lábáról és míg más családoknál a harmadik gyermek csak nézi csendben az eseményeket, te mindenkit egy 4-fogú ordítással keményen helyre teszel. Stramm kölyök vagy, biztos vagyok benne, hogy helyt fogsz állni nagyobb korodban is.
Nagyon szeretlek Téged.