Könnyed délután

Egy varázslatos, szeles napon, miután otthon már kizsigerelt a 17 hónapos zsiványom, epedve vártam, hogy az ember hazatoppanjon én pedig végre lehűtsem magam a felfokozott idegállapotomból, és elmehessek a nagyobbikért az oviba. Ez még nem lenne ok egy sztorira, a történet attól a pillanattól lesz érdekes, amikor megcsörrent a telefonom és életem párja közölte, hogy ájmszószarri, de nem ér haza időben, ergo egy hisztis kisebbikkel kell elmennem egy túlpörögött nagyért. Remek. Kezdtem érezni a vesztemet. Habár korántsem annyira, mint ami valójában lett.
Jómagam még belevergődtem egy vállalható utcai ruhába, de amikor ezt próbáltam tenni az óriásbébivel, megakadt a lemez a visítás és vergődés között félúton. Végül valami modern hattyúk tava táncmozdulattal mégis felkanyarítottam a kabátot a hörgő gyerekre, aki az Istennek nem akarta megérteni, hogy miért nem játszhat végre egy jóízűt (mintha egész nap kádat súrolt volna vagy mi).
Szóval átverekedtem magam csaholó kutyáink gyerekimádatán, megakadályozva a karon ülőm közéjük való életveszélyes vetődési kísérleteit és bevágódtunk az autóba. Az utat nagyon artikuláltan és fennhangon végigénekeltem, hogy elejét vegyem az elégedetlenkedésnek, meg is néztek páran, hogy kiben van meg ennyire az x-faktor, de mindent a szent célért, ugyebár.
Bekanyarodtunk az ovihoz, félve emeltem ki kisdedem és lopakodtam be az épületbe. A nagyobbik gurgulázva trappolt felém, mint valami beszédhibás dinoszaurusz, le is kapott a lábamról, tett még pár tiszteletkört a csoportszobában 40-el, aztán ellódítottam átöltözni. A kicsi eközben persze belevetette magát a felnőtt életbe és becsattogott a terembe. Lévén, hogy tök üres volt, örültem is, meg nem is. A székek fent az asztal tetején, mintegy csábítva őt, hogy a homlokára rántsa őket. A galéria lépcsője szintén potenciális veszélyforrásként bugyogott a szemei előtt, amikor a nagyobbik vonyítás törte meg az ébren-rémálmomat. Persze, jogos volt, fel kellett volna venni egy nadrágot egyedül, még jó, hogy nyúzáshangot kell hallatni. Mentem hát helyrebillenteni a szétcsúszott egyensúlyt, közben meg magamban imádkoztam, hogy a kicsi ezt a 23 másodpercet épségben átvészelje.
Mire visszaértem összeszorított fogakkal és egyéb testrészekkel, addig a kicsi egy asztalról lecsent billentyűzeten ropta a csárdáskirálynőt teljes beleéléssel, ekkor szegtem meg az egyik szabályt és 2 kecskeugrással, kinti cipővel bent teremtem, hogy ne kelljen még egy billentyűzetre is befektetni, elég az ideggyógyászom. Kikaptam hát a kicsit a Paradicsomból és lecövekeltünk mindketten a nehézkesen készülődő nagy mellé. Aki persze simán elvárta volna, hogy a 2 totálisan lefoglalt kezemmel (egyik a kicsi kabátját szorongatta görcsösen, aki Jézusfájdalom-pózban üvöltött a teliholdra, a másikban 3 sapka, 2 sál és egy papírzacsi eldurvult helyzetekre) még őt is harci díszbe pattintsam. Közöltem vele, hogy habár köztudott, hogy az anyja zseniális szervező és kivitelező, mégsem dicsekedhet polip ősökkel, ergo 2 keze van, mint minden humanoidnak és ezért kénytelen lesz, még ha keservesen is, maga felvenni a cipőjét. Furcsán nézett rám, gondolom a kis fogaskerekek pörögtek neki odabent, hogy ezt az igen összetett és sok új szót tartalmazó mondatomat valahogy kibogozza, és mikor elkezdett villogni nála a piros gomb (anya nem segít), elég keményen hangot adott az elégedetlenségének. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy az egyik sapit befogom mutatványoskelléknek, hogy abba érkezzenek az adományok, ugyanis akkor már annyian figyelték az eseményeket, mint egy sikeresebb brazil szappanopera-sorozatot. Valószínűleg egy égi kéz nyúlhatott le, mert egyszercsak mégis felkerült a cipő, a kabátot, sapit meg már foggal is, rutinból feladtam a nagyra, a kicsire 2 perc birkózás után sikerült ráapplikáltam a fejfedőt, mégis valahogy bravúros sikerként éltem meg és már majdnem hátba veregettem magam, amikor eszembe jutott, hogy el kéne jutni az autóig, immáron lágyan csordogáló esőben. Hónom alá kaptam a kicsit (14 kiló téli szerkó nélkül), kézen ragadtam a nagyot és uccu. Csakhogy ilyenkor érdekes minden kő és fűszál meg ilyenkor repül el egy hadosztály a fejünk felett, tehát én már csatakosra áztam, mire a kijárathoz értünk és még jött egy úton való átkelési kísérlet. Persze ilyenkor kézifék behúz, a nagy lecövekel és majdhogynem esdekelve kéri, hogy vigyázzak rá, nehogy elüsse valaki. Ha ezt valaki hallja mellettünk, végigmért volna, mint a véres rongyot, hogy nálunk valószínűleg hetente ütik el a gyereket vagy mi a frász. Mikor végre sikerült meggyőznöm a töpörtyűt, hogy ma sem ütik el, végre átnyomultunk az autóig, bevágódtunk és ekkor megszólalt a nagy: Anya, kakilni kell...