Este van, este van, ki-ki nyugalomba... Én is-én iiis!! Lécci-lécciiiii! De neeeem, ez nem ilyen egyszerű. Mert az embernek van egy férje, aki másnap reggel korán elhúz melegebb éghajlatra, ráadásul 5 napra és van egy gyereke, akit imád. Ja, nem, 2 van, akiket imád. Egyszer csak megszokom...
Hogy hogy jön a tömény imádatáradathoz a vasfog? Na, akkor kifejtem. Először is, most töltöttem a napokban a 26-ot. Vén kecskének érzem magam, ráadásul olyan vén kecskének, aki a szélrózsa minden irányába (ja, kivétel felfelé, talán azért, mert az jól állna) terebélyesedik, mint a taposóaknás katona, másrészt eszembe villannak zsenge éveim, amikor a 26 éveseket "néni"-nek tituláltuk és kerek szemmel bámultuk őket, hogy milyen érettek és VÉNEK. Na, itt már kezdtem kétségbeesni, de ez nem volt nekem elég esti mesének, mert én ilyen kis mazochista alkat vagyok, hanem még a közelmúltból is merítettem könnyezni valót.
Eszembe jutott a kisfiam születése, hogy mennyire kicsi volt és gyámoltalan, babaillatú és hangos. Rám volt utalva teljesen, kérdőn vizsgált, méregetett... most meg visszadumál, akaratos és gyakran büdi is. Hová lesznek a meghitt gyermekévek?? Mondom is Apánknak, hogy mire észbe kapunk, két büdös lábú kamasz fogja kunyerálni a zsebpénzt és mi csak remegő ajakszéllel és még reszketőbb kézzel tördelhetjük megfakult képeiket, amikor még nagyon kicsik voltak és nagyon szeretetzsákok. Persze ez is csak egy romantikus fantáziakép, hisz a modern tudomány és technika világában már nincsenek megfakult képek, ott virít majd a pofinkba a monitorról a babakép, mintha csak tegnap lett volna. Ez meg a szadizmus része a mazochizmusomnak.
Mikor itt tartottam a gondolataimat görgetve, már potyogtak a könnyeim, pedig a két és fél évesemet talán még nem kellene ennyire leírnom. Nem beszélve a még újabb gyerekről, aki megérezve anyukája kusza gondolatait, vígan táncolt a hugyhólyagom és a bordáim között.
Végre sikerült kikecmeregnem az önsajnálat bugyraiból és már-már elaludtam volna (ki-ki nyugalomba, mi?!), mikor köhécselést hallottam a füligvigyor gyerekem szobájából. Idegesen horkantottam egyet és sértődötten átvágódtam volna a másik oldalamra, nem hallottam semmit - mozdulatsorral, de persze a vágódás ekkora pocakkal inkább már egy jóllakott bálna haláltusájára emlékeztetett és mérgemben fel is pattantam (na, egy újabb, rám nem illő mozgáskultúra), átkecmeregtem a gyerekhez. Ő persze aludt, de lelkiismeretes anyukája addig nógatta, amíg egy kanálka mézet be nem nyelt. Azt reméltem - újfent túl korán -, hogy talán alhatok végre. De újabb köhögések, újabb mézcsurgatások következtek, és buzgómócsing anyuka lévén annyira kivertem az álmot az amúgy békésen szendergő gyermekem szeméből, hogy éjjel 2 után már egy szemhunyásnyit nem aludtunk. Ja, de. Talán Apa.
Nem is ecsetelem, hogy hajnali fél 4-kor kolbászos rántottát csináltam a gyereknek, tepertős pogácsával és paprikával tálalva, lévén hogy keserves hangon előadta, hogy ő mennyire éhes, s ami ételt eztán azzal értékelt, hogy telekögöhte egy bazi nagy falattal az ágyát. Na, törölgetni, rendet tenni. Jó esetben lecsúszhatott 4-5 falat... Az azt követö türelemjátékra már nem vállalkoztam, annál elcsigázottabb voltam.
Még megzavarta a nyugalmamat 2 pisilési igény és egy kiborulásom, amit sűrű lelkiismeret furdalás és a szívem csücskének nagyágyba cipelése koronázott meg. Mindezt fél 6-kor, bár akkor még egy halvány, távoli reménysugár még derengett, hogy talán nincs veszve minden, de mosolygós, agyonpihent kisfiam kőkeményen rácáfolt a várakozásaimra. 6-kor már kávét szürcsöltem.... most Ő alszik, én írok... és mint este, könnybe lábad a szemem... csak most a fáradtságtól. Vén kecske vagyok... álmosan még vénebbnek érzem magam... ördögi kör!
Várom azt az időszakot, amikor ezeket a pillanatokat még egy, a melleimen csimpaszkodó, babaillatú, gyámoltalan kisgyermek is megédesíti...
