2016

  Így, az Óév utolsó napján az ember visszatekint az elmúlt évre, összegez, kielemez, megfogad. Én, ha visszanézek a 2015-ös évre, rengeteg nevetést, örömöt, csillogó szempárt látok, de persze voltak konfliktusok, morgások. De ez így teremt egyensúlyt.
  Ami valójában ezt a bejegyzést megírásra késztette, az egy olyan téma, amiről nem szokás hangosan, nyíltan beszélni. Suttognak róla csak. Akik átélték, egymás szemébe nézve mindent tudnak, értenek, nem kellenek szavak. Akikkel nem történt meg, kíváncsiak vagy elzárkózóak, nem vagyunk egyformák.
  Amíg nem tudtam, hogy létezik, én sem tartottam tőle. De 2008 december 30-án reggel velem is megtörtént. Elvetéltem. Mondjuk akkor nem is éreztem valóban azokat a tüneteket, amiket így visszatekintve rám jellemzően kellett volna, de váratlanul ért. 8 hetes voltam, szomorúan mentem az új esztendőbe. 3 hónappal később ismét pozitív lett a teszt, azt a babámat is elveszítettem, de azóta tudom, hogy egy 8 hetes és egy 19 hetes terhesség vége között ég és föld a különbség. A két rossz közül már inkább az előzőt lehet túlélni. Nem állítanám, hogy ez után a két eset után könnyű volt a két kisebbik fiammal a terhesség, de igyekeztem pozitív lenni.
  Most november 28-án ismét halványan jelentkezett valaki, őszintén meglepve engem, mert ismerve a testem jelzéseit és a tesztek működését már így is furcsán későn jelenkezett az új élet. Eszeveszett hajsza vérhigítóért, magzatvédő vitaminért, de a szerencse mellém állt és időben elkezdhettem mindkettőt. Örömmel dobtam sutba a májusra tervezett Ultrabalatonos hosszú futásom terveit, mégha már be is volt fizetve a nevezésem. Teltek a napok, erősödött a teszt, jelentkeztek a tünetek. A kezdeti sokk átment mámoros örömbe, tervezgetésbe, még a fejét fogó férjem is átvette a lelkesedésemet, agyalt a hogyan továbbokon.
  Az első ultrahangon izgultam, mintha az első gyermekemet várnám. De petezsák a méhen belül, szabályos, minden rendben és igen, a terhesség a vártnál körülbelül tíz nappal fiatalabb, nem látható még konkrét életjel. Itt kicsit megzuhantam, minden rutin ellenére. Naná, hogy nem bírtam magammal és egy héttel később elmentem önszorgalom-ultrahangra. Petezsák nőtt, embrió látható, 6mm, dobog a szíve... DE.. nagyobb a szikhólyag. Ráncolom a homlokom, hogy ez mit jelent? A szonográfus arca nem nyugtat meg. Gondterhelt, aggódik. A 26 éves praxisa alatt eddig nem jelentett jót. Megremeg a szám széle... már megint? Meghajlott háttal kivonszolom magam az épületből, remegő kézzel hívom az orvosomat. Látatlanba megnyugtat, hogy nem kell a legrosszabbra gondolni, egy hét múlva úgyis találkozunk.
  Az egy hét alatt a fél szakirodalmat elolvastam, csodák után kutattam a neten, volt pár bíztató, szívmelengető példa, de a jellemző a szomorú vég volt. Nekem reménytkeltően erősödtek a tünetek, tartva bennem a lelket és a hitet. Bíztattak páran, hogy a lényeg, hogy él, hogy dobog már a szíve.  Egy keddi napra volt időpontom, hétfőn különösen éreztem magam. Nem voltam eléggé rosszul. Mondtam is a férjemnek, hogy úgy szeretném cudarabbul érezni magam! Végül csak feljött a nap kedd reggel is, kicsit rosszabbul is voltam, de elhatároztam, hogy inkább felkészülök a legrosszabbra és nem csalódok akkorát, mint reménykedjek és essek ismét pofára.
  Bementem az orvoshoz, elviccelődtünk, igyekeztem olyan laza lenni, hogy az már biztosan átlátszó volt. Bementünk a vizsgálóba, megjelent a képernyőn a méhem, benne a petezsák, a normál méretű szikhólyag, mellette az embrió. Kicsi volt, mozdulatlan. Teljesen mozdulatlan. Nem nőtt az eltelt hét alatt, és megállt a szíve. Az orvosom bíztatgatott, hogy a két héttel ezelőtti állapothoz képest ez jó és blabla, de leállítottam. Kerek perec kimondtam, hogy én nem látok életjelenséget...már. Átmentünk digitálisba, a hogyan továbbok következtek. Várunk éppen, hogy elvetéljek. Kegyetlen érzés. Futni voltam, nem vigyázok már magamra.. nem akarok még egyszer széttett lábbal, leszíjjazva, kétszázas pulzussal arra várni, hogy végre elaludjak, hogy elvehessenek tőlem valakit. Nem akarom.
  A férjem csak ennyit mondott: te megérezted. Talán igen....

  Hogy egy ilyen írás miért fogalmazódott meg bennem? Mert nem vagyok babonás. Akivel valamiért szóba került, megosztottam az örömünket, ahogy a férjem is. Tudom, hogy az elkövetkező hetekben sokan rákérdeznek majd és én naponta szembesülök majd egy újabb kudarccal.

  A 2016-os évre kívánok magamnak sok nevetést, kirándulást, ölelést, simogatást, a számnak több kimondott kedvességet, köszönetet, hálát, dícséretet. Egészséget, együtt töltött időt. És a reményt arra, hogy a férjem lelkesedése nem hagy alább, s még ha a magam által is elismert túlzott vágyat egy lány után  nem is veszi át, de megérti és minimálisan igyekszik azonosulni vele. Hogy meg szeretné tudni, hogy milyen egy kislány legnagyobb hősének lenni, akinek az apukája a legjóképűbb, és akinek majd ő a felesége lehet, aki az első randi előtt teátrálisan megfenheti a késeit, melyeket direkt zsigerelésre vett, aki deres halántékkal, remegő gigával nézheti hófehérbe öltözött hercegnőjét, ahogy  az a boldogságtól ragyogó arccal néz élete leendő párjára, tudva, hogy Ő attól még mindig a lánya nagy szerelme lesz. Önző vagyok. Ilyeneket kívánok, de most egyelőre a keserűség, a szomorúság, és a veszteség érzése dominál bennem. Persze józan ésszel tudom, hogy ez hatalmas áldozat és összpontosítás mindenkinek, szűk  a keresztmetszet, akinek a véleményére számítok és adok, ők ismerik az álláspontomat, és bízom benne, hogy ez valahol ütközések nélkül találkozik majd.

  Biztos vagyok benne, hogy 2016-ban is a tőlem telhető legtöbbet megteszek a családomért, naponta hálát adva, hogy vannak nekem és habár immár három angyalka anyukája is vagyok a három ördögfiókám mellett, ők mindig mosolyt csalnak az arcomra és biztos lehetek benne, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak... Mindig, minden esetben, jóban, rosszban. Szeretlek Titeket.

Fiaimnak

Károly

  22 éves csitri voltam, mikor egy márciusi reggel tarkón suhintott egy érzés: terhességi tesztet kellene csinálnom. Nem tudom, azóta sem tudom, miért jött az ihlet, mert semmi jel vagy tünet nem mutatott arra, hogy újn élet fejlődne a pocakomban, mégis megcsináltam. Az örömünk felejthetetlen volt.
  A terhességem 16. hetében kiderült, hogy bizony fiú növekszik odabent, ami csak tetézte az amúgy is felhőtlen örömünket. Mondják, hogy boldogok a tudatlanok, és valóban: lévén, hogy nem ismertem a várandóssággal járó esetleges problémákat, a legtermeszetesebb módon egyszerűen "megtörtént" a fejlődésed a pocakomban és egy borongós novemberi kedd reggel kismamából anyukává ordítottál engem.
  A mai napig tisztán emlékszem, ahogy a védőnéni válláról lelóg a kicsi, vékony, ráncos kezecskéd, s nekem bután-sután bele kellett tanulnom az anyukaságba. Minden ijedtséget és fáradtságot-fáradságot megért.
  Most 8 éves leszel, okos, kiskamaszodó, néha irgalmatlan kerge, nagyon szeretni való, világra nyitott, mozgékony nagyfiú vagy. Nagyon szeretlek Téged.


András

  2 szomorú véget ért terhesség után félve gyártottam tonnaszám a teszteket, mert alig-alig hittem, hogy ismét sikerült és féltem, hogy vajon most minden rendben lesz e. Ég és föld volt a különbség, ahogyan Karcsit és Téged vártalak. Hullámhegyek, mélyéges gödrök követték egymást az aggodalom miatt, s megkoronázva az egész pocakos időszakomat, már odabent elkezdted huncut pályafutásodat: csomót kötöttél a köldökzsinorodra.
  Imádni való, pufi kisbaba voltál, örökké mosolyogtál, békés voltál és végtelenül cicifüggő. Naponta kihúzod a gyufát, mindig az arcodra van írva, hogy a háttérben, odabent a kis fejecskédben egész biztosan zakatol egy gengszterség-gép. A hajam sem annyi már, mint fénykoromban, de tűzbe mennék Érted, a napfényben átvilágított füleidért, a hatalmas szívedért, lehengerlő mosolyodért. Nagyon szeretlek Téged.


Zsombor

  Te aztán, mint egy úthenger, árkon-bokron át jönni akartál a családba. Félmarathont futottam hidegben, kúsztam-másztam fotózás közben, de te kopogtattál és a 28. hétig dobáltad ki a neked nem tetsző élelmiszercsomagokat bentről. Már itt sejtettem, és a mai napig így látom: kenterbe vered a testvéreidet csibészségben.
  Nagyon kicsinek láttalak, amikor megszülettél. Törékenynek, kiszolgáltatottnak, rám szorulónak. Egész más ösztönök és érzések gyűltek bennem, mint a bátyáidnál. A félelem, hogy talán utoljára babázok saját újszülöttel, a totális elkényeztetés kétes kimenetelű talajára vezetett és abszolút mértékben túlanyásítottalak. (Néha felcsillannak reménysugarak, hogy talán lesz még részem babázásban, esküszöm, nem altatok többet közös ágyban. Hehe.) De élvezem minden percét, mert már manóhangon süvíted utánam: anyaaaaa, és ez minden átvirrasztott éjszakáért (egész pontosan a 15 hónap alatt, amióta ráordítottál a doktorbácsira, mindössze egyetlen egyszer aludtad át az éjszakát), minden nehezen kibújó fogért kárpótol.
  Tüneményes, szőke, kékszemű kacsázó kis manó vagy, aki mindenkit levesz a lábáról és míg más családoknál a harmadik gyermek csak nézi csendben az eseményeket, te mindenkit egy 4-fogú ordítással keményen helyre teszel. Stramm kölyök vagy, biztos vagyok benne, hogy helyt fogsz állni nagyobb korodban is.
Nagyon szeretlek Téged.

Szomorú szerda

  2009-ben ilyentájban döntöttél úgy, hogy anyukádnak választasz. Egy halvány csík jelezte, hogy valami elkezdődött odabent a pocakomban. Mint a bátyádat, Téged is megéreztelek.  Mivel előtted már elvesztettünk egy fejlődő kis életet, nagyon igyekeztem vigyázni Rád.
  Örültem a hányingereknek, mert azt mutatták, hogy minden rendben van Veled, erős vagy és meg szeretnél születni közénk. Figyeltem minden rezdülésed, tudtam már, mit kell várnom, a pillangószárnyak érintését, boborékolást, finom, nüansznyi mozdulataid. Összerándult a gyomrom örömömben, mikor az első, biztos jelzésed megéreztem. Tisztán emlékszem, mikor egy szép, meleg napon porszívóztam és a hangos tevékenység kifejezetten zavart, méltatlankodva bökdöstél, hogy nyugalomra vágysz.
  Türelmetlen voltam és az első adandó alkalommal addig faggattam az ultahangos hölgyet, míg 90%-ra meg nem tippelte: lány vagy. Biztos furcsa gyerek lehettem, mert habár volt babám, amivel lányosan eljátszottam, de sosem képzeltem el, hogy milyen lesz az esküvőm, milyen ruhám lesz, a szőke herceget sem láttam magam előtt, nem álmodoztam ilyesmikről. Az sem foglalkoztatott, hogy milyen gyermekem lesz, milyen anyuka szeretnék lenni, talán csak az volt hományosan a tudatomban, hogy egyke lévén biztosan több gyermeket szeretnék.
  Már kerek volt a pocakom, talán ki is toltam kicsit, mert imádtam, hogy benne élsz, növekszel. Elképzeltelek, hogy milyen leszel majd. Tudtam, hogy Édesapád szép kék szemét öröklöd és arany fürtjeid lesznek. Bájos, kedves arcúnak láttalak, kecsesnek, elragadónak. Már láttam magunkat, ahogy fésülgetem a puha, illatos hajad és igazán csajos ruhákba öltözöl, elcsened a rúzsom és a magassarkúmban ügyetlenkedsz és közben rettenetesen büszke vagy magadra... Én pedig Rád. Megtanítalak sütit sütni a Fiúknak, és nem zavar, ha lisztben úszik a konyha vagy kiborítod a tejet, mert tudom, elpakolni is megtanítalak majd, mert ez így helyes, ugyebár.
  De egy ultrahang alkalmával egy igazán kedves, lelkiismeretes szonográfus tekintete - hiába próbálta rejteni -, beárnyékolta az örömünket. Elküldött az ország legelismertebb specialistájához, aki végül kíméletlenül kimondta: nem maradhatsz velünk. Ez nem hideg zuhany volt... ez egy kis halál volt. Napokig azt hittem, álmodom. Hogy ez nem történhet meg! 18 hetes, aktív, husisodó lányka vagy, akire vágytam! Azok a napok kitörlődtek számomra. A stressz és fájdalom olyan szintjére léptem, ahol valószínűleg bekapcsol az emberben a védelmi mechanizmus és inkább kizár mindent. Nem tudok visszaemlékezni, hogy miket csináltam azokban a napokban, hogy kik voltak mellettem, ki látta el a 2 éves kicsi fiamat. Egyszerűen törlődött. Ami megmaradt, az a mai napig tartó, mélyről jövő fájdalom.
  Sírtam, mikor a műtőbe toltak, 150 volt a pulzusom. Amikor felébredtem, egyedül, letakarva egy hideg folyosón, és nem volt senki, akinek ordíthattam volna, hogy VISSZA AKARLAK KAPNI!, életem legüresebb percei voltak és olyan végtelennek tűntek... Befelé visítottam a fájdalomtól, befelé patakzottak a könnyeim, az egész lényem gyászba borult. Eltemettem egy álmot, egy csodát. Téged.

  Azóta született még két varázslatos fiam, akiket mindennél jobban szeretek a bátyjukkal és Apukáddal együtt, de minden nap eszembe jutsz. Olykor csak egy kép villan be, ahogy az ultrahangos monitoron látlak, de vannak keserűbb pillanatok. Hogy tudom, nem foghatom a kezed az első lépteidnél, nem tehetek kicsi, pillangós csattot a hajadba, nem lakkozhatjuk ki egymás körmét szombaton, mert hétfőn már ovi van és le kell mosni. Nem próbálod fel a pörgős szoknyáimat és a bizsuimmal nem aggatod tele magad. Nem hallgathatom a hangod, ahogy elénekeled az első karácsonyi dalod és szavalsz el egy bájos versikét. Nem suttogod szégyenlősen a fülembe, hogy Neked Apa a szerelmed és majd az Ő fejesége leszel. Nem panaszkodsz, hogy milyen hülyék a fiúk és meghúzták a szünetben a hajad, nem nyugtathatlak meg, hogy csak tetszel nekik, azért tették. Nem izgulhatok veled az érettségid vagy diplomaosztód előtt. Nem hívsz fel, hogy találkoztál egy sráccal, aki nagyon, de nagyon tetszik és reméled, hogy ő az igazi, aztán újságolod majdnem hisztérikusan, hogy megkért. Nem mehetek veled menyasszonyi ruhát próbálni, nem láthatom azt a ragyogást az arcodon, ami azt jelenti: megvan a ruhád. Nem sírhatok örömanyaként, a világ legbüszkébb anyukájaként az esküvődön és bízhatlak rá egy arra méltó férfi oltalmára. Nem titokzatoskodsz, hogy végül rekedtes hangon, könnyek között a fellegekbe emelj: nagymama leszek.. És nem láthatlak kerekedő pocakkal, egyre sugárzóbban és nem adhatok tanácsot Neked, mert nem vagy velünk.

  És ez az a fájdalom, ami soha nem múlik. Hiányzol Ágnes.