2009-ben ilyentájban döntöttél úgy, hogy anyukádnak választasz. Egy halvány csík jelezte, hogy valami elkezdődött odabent a pocakomban. Mint a bátyádat, Téged is megéreztelek. Mivel előtted már elvesztettünk egy fejlődő kis életet, nagyon igyekeztem vigyázni Rád.
Örültem a hányingereknek, mert azt mutatták, hogy minden rendben van Veled, erős vagy és meg szeretnél születni közénk. Figyeltem minden rezdülésed, tudtam már, mit kell várnom, a pillangószárnyak érintését, boborékolást, finom, nüansznyi mozdulataid. Összerándult a gyomrom örömömben, mikor az első, biztos jelzésed megéreztem. Tisztán emlékszem, mikor egy szép, meleg napon porszívóztam és a hangos tevékenység kifejezetten zavart, méltatlankodva bökdöstél, hogy nyugalomra vágysz.
Türelmetlen voltam és az első adandó alkalommal addig faggattam az ultahangos hölgyet, míg 90%-ra meg nem tippelte: lány vagy. Biztos furcsa gyerek lehettem, mert habár volt babám, amivel lányosan eljátszottam, de sosem képzeltem el, hogy milyen lesz az esküvőm, milyen ruhám lesz, a szőke herceget sem láttam magam előtt, nem álmodoztam ilyesmikről. Az sem foglalkoztatott, hogy milyen gyermekem lesz, milyen anyuka szeretnék lenni, talán csak az volt hományosan a tudatomban, hogy egyke lévén biztosan több gyermeket szeretnék.
Már kerek volt a pocakom, talán ki is toltam kicsit, mert imádtam, hogy benne élsz, növekszel. Elképzeltelek, hogy milyen leszel majd. Tudtam, hogy Édesapád szép kék szemét öröklöd és arany fürtjeid lesznek. Bájos, kedves arcúnak láttalak, kecsesnek, elragadónak. Már láttam magunkat, ahogy fésülgetem a puha, illatos hajad és igazán csajos ruhákba öltözöl, elcsened a rúzsom és a magassarkúmban ügyetlenkedsz és közben rettenetesen büszke vagy magadra... Én pedig Rád. Megtanítalak sütit sütni a Fiúknak, és nem zavar, ha lisztben úszik a konyha vagy kiborítod a tejet, mert tudom, elpakolni is megtanítalak majd, mert ez így helyes, ugyebár.
De egy ultrahang alkalmával egy igazán kedves, lelkiismeretes szonográfus tekintete - hiába próbálta rejteni -, beárnyékolta az örömünket. Elküldött az ország legelismertebb specialistájához, aki végül kíméletlenül kimondta: nem maradhatsz velünk. Ez nem hideg zuhany volt... ez egy kis halál volt. Napokig azt hittem, álmodom. Hogy ez nem történhet meg! 18 hetes, aktív, husisodó lányka vagy, akire vágytam! Azok a napok kitörlődtek számomra. A stressz és fájdalom olyan szintjére léptem, ahol valószínűleg bekapcsol az emberben a védelmi mechanizmus és inkább kizár mindent. Nem tudok visszaemlékezni, hogy miket csináltam azokban a napokban, hogy kik voltak mellettem, ki látta el a 2 éves kicsi fiamat. Egyszerűen törlődött. Ami megmaradt, az a mai napig tartó, mélyről jövő fájdalom.
Sírtam, mikor a műtőbe toltak, 150 volt a pulzusom. Amikor felébredtem, egyedül, letakarva egy hideg folyosón, és nem volt senki, akinek ordíthattam volna, hogy VISSZA AKARLAK KAPNI!, életem legüresebb percei voltak és olyan végtelennek tűntek... Befelé visítottam a fájdalomtól, befelé patakzottak a könnyeim, az egész lényem gyászba borult. Eltemettem egy álmot, egy csodát. Téged.
Azóta született még két varázslatos fiam, akiket mindennél jobban szeretek a bátyjukkal és Apukáddal együtt, de minden nap eszembe jutsz. Olykor csak egy kép villan be, ahogy az ultrahangos monitoron látlak, de vannak keserűbb pillanatok. Hogy tudom, nem foghatom a kezed az első lépteidnél, nem tehetek kicsi, pillangós csattot a hajadba, nem lakkozhatjuk ki egymás körmét szombaton, mert hétfőn már ovi van és le kell mosni. Nem próbálod fel a pörgős szoknyáimat és a bizsuimmal nem aggatod tele magad. Nem hallgathatom a hangod, ahogy elénekeled az első karácsonyi dalod és szavalsz el egy bájos versikét. Nem suttogod szégyenlősen a fülembe, hogy Neked Apa a szerelmed és majd az Ő fejesége leszel. Nem panaszkodsz, hogy milyen hülyék a fiúk és meghúzták a szünetben a hajad, nem nyugtathatlak meg, hogy csak tetszel nekik, azért tették. Nem izgulhatok veled az érettségid vagy diplomaosztód előtt. Nem hívsz fel, hogy találkoztál egy sráccal, aki nagyon, de nagyon tetszik és reméled, hogy ő az igazi, aztán újságolod majdnem hisztérikusan, hogy megkért. Nem mehetek veled menyasszonyi ruhát próbálni, nem láthatom azt a ragyogást az arcodon, ami azt jelenti: megvan a ruhád. Nem sírhatok örömanyaként, a világ legbüszkébb anyukájaként az esküvődön és bízhatlak rá egy arra méltó férfi oltalmára. Nem titokzatoskodsz, hogy végül rekedtes hangon, könnyek között a fellegekbe emelj: nagymama leszek.. És nem láthatlak kerekedő pocakkal, egyre sugárzóbban és nem adhatok tanácsot Neked, mert nem vagy velünk.
És ez az a fájdalom, ami soha nem múlik. Hiányzol Ágnes.
