Elengedem

   7 évvel ezelőtt Karácsony környékére vártuk Ági babánkat. Nekem azóta egy sötét fátyol is lengedezik a 4 gyertya lángja mellett... a szívemben. Nem mutatom, nem mondom. Ez csak az enyém, miért is juttatnám a család eszébe, hogy ez nekem hatalmas veszteség.
   Az Ágneses fájdalmas befejezésű várandósságom után világra hoztam 2 egészséges, tüneményes, eleven kispasit és volt újabb vetélésem, de ahányszor duplacsíkosra színeződött a teszt, rögtön jött a fojtogató, jéghideg verítékes, gyomrot szorongatva tartó érzés, amely az egész terhességet végig kísérte és tartott a felsírásig.  Már a harmadik gyermekünk is meglepetés volt, ennek ellenére mikor ismét megfogant egy élet, az első ijedelem után eufórikus örömben teltek a napok. Hátha lány. Hátha rózsaszín lesz a karszalag. Hátha válogathatok a lányosztályon is a sok habos-babos, tüllös, csipkés cukisághalmaz között is. Hátha lesz egy újabb kék szemű, szőke fürtös kis csoda, akit a nagyfiúk körberajonghatnak, óvhatnak, tanítgathatnak. Hátha az apjának is meglesz az a mélyről jövő, mindent elsöprő gyengéd szeretet, amit csak az ellenkező nemű gyermek iránt érezhet az ember. Hátha főzöcskézhetünk. Hátha végre játékbabára is taposhatok éjjel félkómásan, nem csak fogcsikorgatóan zsigergyilkos legóra. Hátha megtanulhatok hajat fonni. Hátha lesz egy ember a családban, aki szeret vásárolni. Hátha összeöltözhetünk és csíntalankodhatunk. Hátha sírhatunk együtt szerelmes filmeken. Hátha... hátha..
   Eddig jutottam az álmodozásban, amikor a vizsgadrukk érzését felváltotta az a szorító érzés a mellkasban, hogy ez nem lesz. Megint elvett tőlem.. tőlünk egy apró kis életet a sors. Biztos a gyász hatására, összeborulva suttogtuk, hogy nem mondunk le erről, lesz még... Aztán ahogy teltek a napok és én ebbe kapaszkodtam, vártam, hogy mikor kapok zöld utat, úgy csökkent a lelkesedés a Páromtól. Túl vagyunk már pár beszélgetésen, hogy mit miért és hogyan, Ő látva, hogy én mennyire szeretném - annak ellenére, hogy tudom, mi mindenen megyek keresztül egy terhesség alatt és szülés során és az után is...-, faarccal beleegyezett és ugyan volt pár kikötés, de ki nem tenne meg egy, még nehezére sem eső dolgot egy nagyobb csodáért.. Aztán újra szóba jött. Biztosan rosszkor, kedvezőtlen hold- és csillagállásnál, vagy mínuszos napon, hormontúltengéses pillanatban, nem is érdekel már, de abban a pillanatban, amikor azt hallottam -immáron sokadszor-, hogy "nem vágyom rá", akkor elpattant valami odabent. Úgy érzem végleg. Nem erőltethetem... ezt nem.. erre csak vágyhattam minden porcikámmal és idegszálammal... Még ha eléggé tépázottak már a 3 csíntalan srác miatt.
   Pici Lány, Te, aki a boldog életemet abszolút teljessé tetted volna ( jöjjenek csak a kérdések... hogy vajon nem teljes e az életem... de az. Talán csak én érzem ezt, talán van, aki megérti, már ez sem érdekel...)...Szívemben vággyal és végtelen szeretettel.... Elengedlek Téged.

Egy héten kétszer

  Rákaptam a tekerésre. Kicsit változatossá akartam tenni a futásaimat, s lévén, hogy adott sporteszköz nálunk a bicikli, ráugrottam. Kis zene a fülbe, múlt hét pénteken még férfiülés, fenékgumókat szaggató, de pár perc és a zsibbadástól már nem is éreztem. Süvít a szél, nem megszokott módon, érzem a combomban szétáradó vért, ahogy ég az izom, jól esik. Kicsit csapatok neki, mint valami nagyöreg bringás, pedig sem a dinamika, sem a bicikli működése extrém szitukban nincs a fejemben. Bátor vagyok.

  Egy hete -sinsc még- szépen felkapcsolgattam a világításokat, minden kütyüt beizzítottam, mert a táv és idő pontos mérése nélkül ugyebár olyan, mintha meg sem történt volna, ergo KELL. Elindultam, csípős, metsző szél, tépi az arcom, dejó, élek! Valamit kajtattam a fülesemen vagy már a fene sem tudja, a lényeg, hogy bal kézzel balra enyhe kanyar és fékezés. Az eredmény egy csodálatos harci-tigris-gurulás lett, nagyjából körbecsavarodtam a váz körül, mégis oly gyorsan és méltóságteljesen pattantam fel a szanaszét heverő pózból a bringa mellől, hogy azonnal felvettek volna bármelyik full elit shaolin-képzőbe. Éreztem, hogy a testem több ponton lett meghajlítva, mint szokott, de felugrottam a nyeregbe  (lágyan körbe kémleltem, hogy vajon kinek a napját dobtam fel) és tekertem még pár kilométert. Otthon aztán lelombozott a lyukas térdű nadrágom, több ponton bőrtelenített térdem és csúnyán zúzódott combizmom látványa. De akkor még nem fájt. Dolgozott az adrenalin és az önirónia.

  Ma előre leszervetem a bébiszittelést (drága anyósom mindig bevethető), hogy végre közösen tépjük az aszfaltot a férjemmel.  Juhhú, mehettem elől, diktálva az irányt és a tempót. Egész kellemeset mentünk, amikor összebiccentettünk, hogy akkor irány haza, én flegmán odaröffentem, hogy kicsit hosszabb úton megyünk, de nem lesz már hosszú. Kikanyarodtunk egy körforgalomból, előttünk iszonyat hosszú egyenes utca egy darab fekvőrendőrrel spékelve. Magas fokozatban, kiállva tekertem, hogy legyen meg a svung, meg dolgozzon a nagyfarizom, nyomom neki, hopp a fekvőrendőr, hopp egy fél centis kormánykilengés, hopp egy máris aszfalt-szaggató térden-csuklón súrlódásos biciklivel-egybeolvadás. Megint. A bringa még rajtam pihen, a hátsó kerék még forog, de a férjem már akar felcibálni. Megnyugtatom, hogy a látszat ellenére élek, felállok, visítva körberöhögöm magam, majd elmesélem, hogy szerintem hogy történt. Állítja, hogy látta az egészet, és hogy soha többet nem ülhetek sisak nélkül biciklire. Vagy úgy se. A múlt héten lezúzott, frissen kicserélt kormány-vég ismét cafatokban, de legalább most a markolat is ronggyá ment. Felállítjuk a bringát. A lánc kaputt, tolhatom haza a bringát. Másfél kilométer, de a gyaloglás is sport. Már megyünk vagy 2 perce, mikor mondom, hogy na jó, akkor a mérőprogramot átállítom gyaloglásra, mire a férjem közli, hogy szerinte már átállította magát egy szomorú szmájli kitétele után pont abban a pillanatban, amikor a hirtelen magasság-változást érzékelte. Működik a humor, folyik a könnyem. A nevetéstől és mert egy újabb sportnadrágom ment gallyra, de legalább a máz a térdemről ugyanott jött le, mint alig egy hete. Csak jó mélyen.

Víz

  Olyan hátborzongató. Ahogy a víz lehet élet és lehet elmúlás. Ha nincs egyensúly, billen a mérleg nyelve,  és bármely irányba is mozdul, kárt okoz.

  Tegnap pár hossz úszás után megálltam kicsit pihenni és a következő cél a medence hosszanti átúszása volt. Vettem pár mély levegőt, elrúgtam magam a faltól és majdnem a medence aljához lapulva igyekeztem a másik oldal felé. Talán két méteren múlt, hogy elértem. Csalódott voltam, hogy a tüdőm, izmaim, szívem vagy ezek így együtt cserben hagytak. Úsztam tovább a hosszokat, de csak nem hagyott nyugodni a kudarc, mégiscsak 14 év fuvolázás és 3 év futás van mögöttem, kell, hogy legyen bennem annyi kraft és tartalék, hogy a víz nem fog legyőzni. Ismét megálltam, szájig elmerültem a vízben és fél percig teljes mozgulatlanságba lazultam, becsukott szemmel és csak éreztem a közeget. A bőrömmel azonos hőmérsékletűnek véltem mindent, ahogy fel-le mozogtam a légzés miatt és a fülem hol a víz alá, hol a víz felé került, furcsa elegyet okozott a fenti világ zajossága, csobogása, köhögése, orrfújása, lépteinek zaja a lenti világ szinte néma, végtelen, elnyelő csendjével szemben. Figyeltem a csendet. Szinte sípolt az agyamban, egyszerre hozott mesterséges magányt és jóleső befelé-figyelést. Tudatosan lassítottam a légzésem, koncentráltam a szívverésemre és hagytam, hogy átjárjon egy derűs nyugalom. Éreztem a víz hatalmát. Tudtam, hogy egy korty jókor életet menthet, de meg is ölhet, ha rosszkor van rossz helyen.

  Kiemelkedtem, vettem egy még a zenés múltamból tanult mély levegőt, és újra ellöktem magam. Könnyeden úsztam, nem kapkodtam, lazán síklottam, figyeltem a csempéket, ahogy maradzonak el mögöttem, megjelent a fekete keresztcsík, ami jelezte, hogy hamarosan révbe érek. Még levegőm is volt, erőm is. Megérintettem az oldalfalat és diadalt éreztem. Tudtam, hogy ezért sem piedesztára nem emelnek, sem a történelem könyvekbe nem kerülök be, de jó érzés volt. Nem fújtattam, meglegyintett az a belső béke érzése (igaz, távolról és erős fénysugár helyett csak pislákoló mécsesként), amiről annyit olvasni, hogy mindenki marhára törekedjen rá, mert milyen jó dolog is az. Tényleg az. Biztos mindenki máshogy éli meg és találkozik vele, nekem tegnap egy pillanatra azt hiszem jelen volt az életemben. Nem aggódtam, nem kételkedtem. Az a szempillantásnyi eufória, röpke metamorfózis, élet-igenlés elgondolkodtatott, hogy lehet-e tágítani az intervallumott. Lehet-e ezt tanulni, vagy ahogy érik az ember és ismeri meg magát milliméterenként, úgy lesz az érzés is századmásodpercenkét egyre több, intenzívebb.

  Rájöttem arra is - bár ezt a gyakorlatba átvinni nagyjából annyi lenne, mint újraprogramozni magam - , hogy a kapkodásnál, kétségbeesett akarásnál gyakran célra vezetőbb lenne ha elképzelem a célom és érzem, ahogy elérem azt. Majd tiszta elmével, nyugodtan elindulok felé. Elvárások nélkül. Így nincs csalódás, keserűség, sérülés. Vannak tőlünk független realitások, messiás pedig még csak egy született ezidáig.

Menekülés

Nyomasztó, hogy ellentétben az bejegyzéseim túlnyomó többségével, ismét egy lehangoló, befordult írás keletkezik tőlem. Szeretnék a kölkeim aranyköpéseiből idézgetni, anekdótázgatni, cukimuki posztokat pötyögni, de valami belül még nem jól ketyeg. Az ismerőseim jó része egy erős csajnak tart, aki tartja a 3 gyerekével és férjével guruló szekér családi gyeplőjét. Igazából végtelenül fáradt vagyok. Testileg nem annyira. Agyilag sem mondanám. Nem tudom hol. Csak nyomaszt. Rám telepedett valami sötét felleg és kapálódzom, hogy elhesegessem. Óriási levegőket veszek, hátha el tudom végre fújni, de csak foszlányok távoznak.

  Azt hiszem ez a harmadik vetélésem lökött ebbe a gödörbe, ahonnan magamhoz képest lassan tudok kievickélni. Nem is maga a tény, hanem a köré épített fellegvár. A sok lehetőség, vágy, álom, tündérmese. Amit egy ultrahangos feketén-fehéren és megmásíthatatlanul villogó tény tett semmissé. Túl sok volt a tégla, amit erre a csöpp alapra építettem. Rám zuhanva az építmény maga alá temetett és gyengén, bénán, összetörve, egyesével lökdösöm le magamról a téglákat. Lassan haladok. Néha csak hagyom, hogy zúzzon, próbálom a fájdalmat felerősíteni, hogy feltörjön, mint egy gejzír az enyhülést, megtisztulást hozó, özönvíz-sírás, de nem jön. Nézek cuki kisállatokat, születő babákat, felidézek az életemből fájdalmas emlékeket... fojtogat, szorongatja a torkom, könnybe lábad a szemem és utána üresség. Mint egy megállított magnó. Beragadt. Belül emészt. Ilyenkor ki akarok futni a világból. Futok is, el a fájdalom elől. Inkább a testem fájjon, gyötröm, hogy belül ne érezzem. Fülembe üvölt a zene, dübürüg a szívem, égenek az izmok. Olyankor jó. Kikapcsol az agyam pár pillanatra és enyhülést érzek. Aztán persze a szétáradó endorfin és adrenalin jólesően ellazítanak, ellazítják arcom riadtá feszült izmait. S mire egy új nap, új testi kihívás jön, az újra dermedt mimika ismét fellazul. Érzem, hogy az idő, mint mindenre, erre is gyógyír, de ez a halmozott fájdalom bennem biztosan billogot égetett. Tétova vagyok, keresem azt a magabiztos embert, aki lenni szeretnék. Néha belekapaszkodok a sötét felhő foszlányaiba, vigyen a szél. A felleg felett biztosan süt a nap....