A minap egy kokettálásom alkalmával felmerült az álmodozás. Szoktam-e..? Első körben beugrott a gyermekkorom, amikor még a napjaim nagy részét ez a tevékenység töltötte ki. Mi leszek, ha nagy leszek, egyáltalán milyen lesz felnőttnek lenni? Milyen jó nekik, hogy este még nézhetik a tévét, ihatnak kólát, télen nem kötelező a sapka és beszélhetnek csúnyán. Nekem ezeket akkor még suttyomban szabadott, vagy még akkor sem. És mégsem fogtam fel, mekkora az a szabadság, amely körülvesz... Minden nap felém lovagolt a fehér lovon a herceg, nyilvan megvolt ez a kislány klisé, de volt, hogy csak arról álmodoztam, hogy milyen lenne, ha lenne barátom. Magányos kislány voltam, nem voltak túl elfogadóak az engem körülvevő kiskorú humaoidok, így maradt nekem ez a világ. Meg az alkotás. Rajzoltam, néha varrtam, kötöttem, zenéltem, olvastam és mindezek közben varázslatos birodalmakat építettem.Bármi és bárki lehettem, végtelen számú élettel. Rendkívül élénk volt a fantáziam, volt olyan, hogy ébren, nyitott szemmel játszódott végtelenül realisztikusan fiatal elmém szüleménye.
Legtöbbször a tankönyv felett ért e tevékenység, mert koncentrálni a tanulásra igen ritkán sikerült teljes agy-bedobással, így virágok, szivecskék, kacskaringós indák keretezték a könyveim lapjainak nagy részét. Érdekes egyébként, hogy a felnőttséggel, mint ténnyel nem tudtam mit kezdeni nagyon sokáig. Sokszor még most is nehezemre esik elfogadni, hogy szép lassan a B oldal forog nálam is, ideje lenne rendbe tenni az arányokat az infantilizmus és a realitás között. Nem volt egy homályból Földet támadni készülő földönkívüli űrhajó felbukkanásához hasonló jövökép kirajzolódás, egy heuréka! felkiáltás, egy felvillanó villanykörte... egyszerűen itt találtam magam majd' 40 évesen azon filozofálva, hogy ha valaki a kezembe nyomná egy időgép indító kódját, mondván: visszamehetsz és lehetsz karakánabbul a sorsod kovácsa, vajon mit tennék? Mibe vágnám annak tudatában a fejszémet, hogy azzal teszem le felnőtt életem alapkövét? Mi lenne az, ami úgy tenne boldoggá, hogy nem csak a hitvallásom, hanem a hivatásom is? Miért érezném azt minden kócos reggelen, hogy már ott akarok lenni és hadd csináljam már? Van ilyen? Pörögnek a fogaskerekek; nem tudom az akkori választ. Anyaként, már megélve 4 csodát megint más...
Többször hasított belém a felismerés, hogy nem hétköznapi az az élet-elképzelés, amelyből a sejtjeim táplálkoznak. A tanult viselkedési normákat szépen lassan átadom az intuícióknak, kettős szemlélettel létezem: kifelé elfogadottnak lenni és magamnak megfelelni. Talán a legnagyobb álmodozás ez: elérni a valódi szabadságot, ahol nem a tetteinkre adott válaszreakciót lessük óvatosan a lesütött pillák alól, hanem a belsőnk rezgéséről állapítjuk meg elégedetten, hogy újabb energiabombaként robbant szét a testünkben és fodrozott lágyan símogató hullámzást a lelkünk felé.
Közeledik a szeretet ünnepe. Látom az egyre szürkülő, színtelen világba elektromossággal belekényszerített élettelen fények sokasodását; csilingelő zenék és száncsengő-imitációk igyekeznek minden résből ontani a fennköltséget, roskadoznak az üzletek polcai a teljesen felesleges, drága, reklámok és birka-szemlélet által generált termékektől, amik a szürke színekbe beleolvadó szürke arcokat talán pillanatokra halványan felderítik. Amikor ábrándozom, egy olyan világ képe sejlik fel, ahol még van valódi üzenete ennek az ünnepnek. Amelyben nem a fogyasztói társadalom a célközönség. Ahol az idő a legnagyobb ajandék, ahol nem elvárják az angyalfiát, hanem izgalommal készítik, tervezik, mert ismerik azt, akinek szánják. Ahol azért gyűlik össze a család a fa alatt, mert egy jóízű beszélgetésre vágynak, nem gesztus-fitogtatásra, hogy ki tett nagyobb, vagy márkásabb dobozt a fa alá. Ahol nem csak azért állnak össze egy képre, mert azonnal csapatni kell a közösségi oldalra.. És mi lehetne szubjektívebb egy álmodozásnál: a család a legnagyobb álmom. Annak a kohéziójával, zajával, temperamentumával, de: együtt.
Azt mondják az ábrándozás az élet megrontója. Az lenne? Baj lenne gyermeki őszinteséggel átadni magunkat egy emelkedettebb pillanatnak? Lehet, hogy van olyan, aki földhözragadt, materialista álmokat lát; a legújabb almás telefon, vagy többtízezres terpeszugrósbácsis cipő... Hazudnék, ha azt mondanám, én nem vágyom kézzel fogható, röpke örömöket adó haszontalanságokra. De valójában ezek pótcselekedetek. Pillanatnyi ön-jutalmazások az egyéb hiányérzet keltette űr betöltésére. A gyermeki ösztön elő-előtörése. A birtoklás vágya. Pedig valójában sokkal nagyobb kincs van a birtokomban, mint azt remélni mertem volna, ha az időgépből kiszállva elgondolkodom, hogy mi lehet az, ami majd boldoggá tesz: az álmodozás képessége, hogy ezt már a gyermekeim körében tehetem és hagyhatom őket is álmodni.
