Majdnem 60

   Mikor 2016 október 9-én lefutottam a maratont Budapesten, totál érzésből történő felkészülés után, ráadásul úgy, hogy sorra előztem a ránézésre hatványozottan futóbb alkatú emberkék tömkelegét és a célon átfutva, adrenalintól fűtve még csak fáradtnak sem éreztem magam, meggondolatlanul könnyedén mondtam igent egy 2017 május végi ultrafutás lehetőségére.
   Egy helyi futóverseny kísérteties esti sötétjében sikerült a bokaszalagomat elszakítani (más kérdés, hogy azért persze befutottam ott is, 5km-t letolva sérült lábbal), 3 hetet bírtam kényszerpihenőn, majd szépen újra kocogtam. A szakadt boka nem fájt számottevően, de ahogy kíméltem a bal lábam, úgy robbant le a jobb totál érthetetlen helyen. Romlott a teljesítményem, a motivációm, fogyott az erőm. Persze az idő ilyenkor nem segített, minden erőmmel a pozitív, belső megerősítésre koncentráltam és futottam minden cudar időjárási anomália ellenére is. Hiszen közelgett az Ultrabalaton, a 60km.
   Túljutottam a holtponton, újra erő és lendület voltam, hirtelen felindulásból beneveztem egy félmaratonra, ahol magamat is meglepő jó eredményt futottam. Felcsillant a remény, újra izzította a gépezetem. Nem volt edzésterv, csak a neten talált táplálkozási tippek, még mindig az éltetett, habár már halányabban, hogy milyen könnyű is volt az a 42.2 anno...
    Május elején nekiveselkedtem a Velencei tónak, újabb maratoni távval terveztem bővülni, frissen avattam egy addig rövid futásokat látott cipőt, amitől másnapra - habár csak 37km volt végül az eredmény -, olyan derékfájásom volt 3 napig, hogy már azt sem hittem el, hogy tényleg én voltam aki nevetve vetette át magát a célvonalon 6 hónappal azelőtt. Szóval az a cipő kilőve, de akkor hogysmint? A bevált cipőm talpa már morzsolódásközeli, gyors cipőmustra, végül apa megszülinapozott egy ugyanolyannal, ami már bevált. Gyorsan beletettem 100km-t, hogy azért legyen bejáratva és enyhén borgőzösen rábolintottam és még egy héttel a bádábumm előtt elmentem egy 19km-es versenyre, mert hadd jöjjenek a kilométerek, nem? Hát peeersze, hogy terepverseny volt ( mint a helyszínen a rajt előtt 3 perccel kiderült), peeersze, hogy a 4. kilométernél a világ legmélyebb pocsolyájába léptem a szakadt bokámmal, és peeersze hogy ismét csillagokat láttam és nem túl nőies módon kértem pár égi szentet különböző parázna cselekedetekre, de azért csak visszaálltam a mezőnybe és csak lefutottam a 19-et. Boka bedagadva, csapattársak által a teljes családfám verbálisan kiírtva. Este meglátogattam egy remek kis budapesti röntgengépet, ahol hátba veregettek, hogy nincs nagy baj és abban a pillanatban olyasmi nyugalom szállt meg, hogy ott és akkor végre sikerült fejben, mentálisan átfutnom a cudar 60-as táblán. Tudtam, hogy menni fog. Mennie kell.
    Végre május 19, irány Zamárdi, esti szénhidráttöltés csőben sült karfiollal, itt már körbe lettem kacarászva, hogy robbanómotorral nehéz lesz futni, de biz' én csak másnap éjjel futok, gondoltam, addig úgyis megoldódik ez a sztori. Időben nyugalomra hajtottuk a fejünket, kora reggel remek kis sportoló-reggeli, kávé. Az ember lánya otthon ilyen csodálatos táplálékok testhezvétele után egszen biztos a metabolizmus gördülékeny működésében, de persze, most nem otthon voltam. Nem is történt semmi könnyítő történés, elindultunk hát kísérni a másik ultrafutót, Zsút, aki vállalta a dimbesdombos részt, míg rám az éjszakai hosszú várt. Döcögtünk is egyik frissítő pontról a másikra, mindenhol lecsúszott egy szendó, egy fagyi és a kötelező kávé óriási HÁTHAVÉGRE faktorral. De semmi. Estefelé, mikor már végig vezettem - kerülgetve a futók és bringások seregeit - egy egész napot, végig ettem egy kisebb étterem teljes étlapját, túl voltam 5 kávén és még mindig nem történt az égegyadtavilágon semmi, na, akkor biztos voltam benne, hogy az első frissítőpontos ISO bevitele után nonstop bokorjáraton leszek. Ahogy ezen morfondíroztam és festettem a barna ördögöt a falra, jöttek az időjárás-jelentések, hogy várhatóan éjjel, pont ott, ahol épp nemkeveset futok, le fog csapni minden égi finomság. A szél akkor már nagyon viharosan fújt, a Balaton félelmetesen háborgott.
   Zsuéknál még kicsit vacogtam egy takaró alatt, bekevergettem a random módon kezembe kerülő minden létező sportitalport egy hátizsák szütyőjébe, amilyennel még soha életemben nem futottam, de hát mikor kell először? Egy ultrán, persze!  Letörölhetetlen fintorral az arcomon nyúztam magamra a kompressziós zoknit és szintén alig felhúzható gatyót, kuncsorogtam egy polárpulcsit és egy esőkabátot, mert én naív, egy trikóval érkeztem, nézze a fene az előrejelzéseket, ugye? Átkocsikáztunk Máriafürdőre, ahol már orkán erejű szél tépkedte a fákat és a váltopont sátrait borogatta a futók fejére, messze a távolban, a futásom irányában már jól láthatóan villámlott, na, akkor már zabszemeffektes voltam, vártam a váltotársam. Reni meg is jött, nálam a chip, nekiindultam. Folyamatosan néztem a tempóm, csak nehogy elfussam az elejét, mert messze még a vége. De még milyen messze. Haladtam szépen, az első frissítő pontnál toltam egy ISO-t és vártam az első csikarást. Nem jött, jött más. Egy parti, hosszú, egyenes szakasznál olyan szembeszéllel találkoztam, hogy ha repülő mókus jellegű ruha van rajtam, simán repkedtem volna. Mintha egy nagy szekrényt kellett volna tolnom. Fenomenális volt. Eléggé kivette az erőmet, körülbelül 3km-en kersztül tartott, és ott újra jött a murvás, kavicsos, kátyús útszakasz, csakhogy akkor már esett. Egyre erősebben. A szemüvegem csupa víz, a fejlámpám erős fénye szikrákká világította előttem a széltől vízszintesen szakadó esőt, a szemgyolyómat verdeső éles kis cseppeket. A szembe jövő autók fénye csak hab a tortán, konkrétan néha csak sejtettem, merre kéne mennem és hova nem kéne lépnem a bokámmal való jó viszony megőrzése érdekében. A kineziológiás ragasztás a két lábamon nem csak a lábamat, a pszichémet is erősíti, valahogy pajzsként véd minden gonosz erőtől, csőppet sem fájt semmim. Az eső ömlött, a szél tombolt, nekem pisilni kellett. Lévén, hogy égenföldön sehol senki nem volt körülöttem ( nappal még édesdeden azt remélem, hogy majd húz a tömeg.. aha, koromsötét és hullaszag), megtámadtam egy fát, de rá kellett jönnöm, hogy a csuromvizes kompressziós nadrág ilyenkor nem haver. Alig tudtam visszarángatni magamra, és akkor vettem észre azt is, hogy a rommá ázott rajtszámom is mállik le rólam, így azzal is molyoltam egy jó ideig, nehogy elhagyjam.
    A táblák és kivilágítás hiánya miatt háromszor futottam rossz irányba, egyszer égnek álló hajjal konstatáltam, hogy SZEMBE fut velem a mezőny, na ezt hogy?? Hátraarc, és csak imádkozhattam, hogy e miatt nem hagytam ki egyetlen chekpointot sem. A harmincadik kilométer után már visszafelé számoltam, na az fain érzés volt, onnan vártam a 42.2-t, hisz az már egyszer megvolt, nehogymár. A 39-ik kilométernél csatlakozott hozzám Judit bringával, betehettem a 40km-n keresztül cipelt zsákot a hátamról (ami azért igen jól jött pár kortynál), és tüneményes emberi szó tartotta bennem a lelket. A maratoni táv után jött a nagybetűs 50, ami mérföldkő, onnan már ultrafutó az ember, na, az annyira motivált, hogy a bűvös számú kilométert elég gyorsra vettem, belül kicsit megveregettem a vállam, elszipogtam egy könnycseppet. Pirkadt, az eső elállt, varázslatos volt a Balaton. Haragos, mégis baráti, egyszerre ijesztő, mégis bölcs nyugalmat árasztott, arra koncentráltam, hogy már csak 10. Annyit megyek nap mint nap. Az semmi. Kacagva, nevetve menni fog. De lévén, hogy végig csak ittam és nem ettem, éreztem, hogy égek ki. Gyorsan ettem szőlőcukrot és ettem volna kekszet vagy banánt, de minden trutyisra volt ázva, így nem volt gusztusom. 50 után már minden kilométernél belesétáltam, kegyetlenül égtek a com- és vádliizmaim. Meglepő módon a gyomrom kitűnően volt, az egy éjszakai pisimegállón kívül nem volt több megállóm pedig ittam eleget. 55-nél már nyűglődtem. Hol a cél? Telefonáljunk a következőnek! Fáj. De megállni rosszabb. Futni kell. Hisz olyan kevés van már. Judit dícsért, hogy úgy futok, mint egy metronom. Gyönyörűen és egyenletesen. Amit éreztem, hogy vonszolom magam. Minden izmom kiégett. A fenébe, hogy hagytam, de már csak pár kilométer, nincs nyüszítés. Sütött a nap, minden ruhám csurom vizes volt, a hajam szintén, nem aludtam 2 napja, de éreztem, hogy mindjárt vége. Meg fogom csinálni. Sok a hatvan. Mégsem győzött le. Ellenem volt az elmúlt fél évben majdnem minden mozzanat. Tele voltam jelekkel, hogy nem kéne vállalnom. És mégis itt vagyok, nagyon közel a célhoz. Siófok tábla. Megdobbant a szívem, itt váltok. Innen már fél lábon, akár kúszva. Életem leghosszabb 2 kilométere veszett a szemem előtt a végtelenbe. Sosem láttam még ilyen hosszú, egyenes szakaszt, mintha nem akarna véget érni. Csak futottam és nem jött semmi közelebb. Aztán Judit szólt, hogy hallja a zenét, az már a váltópont. Jött a löket, az imádott adrenalin. Elmúlt a fájdalom, eufória lett úrrá rajtam. Megláttam Esztert, ahogy vár és téptem le a chipet, természetesen szétesett, leálltam, keresgéltem a fűben, hiphop átadtam és leállítottam az órám. 59.33km. Majdnem 60. Az én majdnem 60-am. Elszorult a torkom. Fél év nyomása, aggódása, készülése. 5:52-es átlaggal, 6 órán belül. Nem gyakran vagyok büszke magamra, akkor, ott sikerült. Merev lábakkal, szétázva, széltől kifújt szemekkel beestem egy hátsó ülésre és adtam magamnak egy kis időt, hogy felfogjam. Az érzés leírhatatlan. Aligán befutott Eszter nem sokkal később, én sajgó lábakkal, de ragyogva csatlakoztam, befutottunk. 4-en, 24 óra alatt körbefutottuk. Azóta kicsit más nekem a Balaton. Szívmelengetően, tomboló hullámokkal, fogafehérjét villantva is bensőséges jóbarát. Ultrássá tett. Ezek után a LEHETETLEN távolabbi fogalom lett.


   Köszönöm minden csapattársnak, a családnak, a bíztató barátoknak és mindenkinek aki gondolt rám, minden apró rezgés segített :)

Elengedem

   7 évvel ezelőtt Karácsony környékére vártuk Ági babánkat. Nekem azóta egy sötét fátyol is lengedezik a 4 gyertya lángja mellett... a szívemben. Nem mutatom, nem mondom. Ez csak az enyém, miért is juttatnám a család eszébe, hogy ez nekem hatalmas veszteség.
   Az Ágneses fájdalmas befejezésű várandósságom után világra hoztam 2 egészséges, tüneményes, eleven kispasit és volt újabb vetélésem, de ahányszor duplacsíkosra színeződött a teszt, rögtön jött a fojtogató, jéghideg verítékes, gyomrot szorongatva tartó érzés, amely az egész terhességet végig kísérte és tartott a felsírásig.  Már a harmadik gyermekünk is meglepetés volt, ennek ellenére mikor ismét megfogant egy élet, az első ijedelem után eufórikus örömben teltek a napok. Hátha lány. Hátha rózsaszín lesz a karszalag. Hátha válogathatok a lányosztályon is a sok habos-babos, tüllös, csipkés cukisághalmaz között is. Hátha lesz egy újabb kék szemű, szőke fürtös kis csoda, akit a nagyfiúk körberajonghatnak, óvhatnak, tanítgathatnak. Hátha az apjának is meglesz az a mélyről jövő, mindent elsöprő gyengéd szeretet, amit csak az ellenkező nemű gyermek iránt érezhet az ember. Hátha főzöcskézhetünk. Hátha végre játékbabára is taposhatok éjjel félkómásan, nem csak fogcsikorgatóan zsigergyilkos legóra. Hátha megtanulhatok hajat fonni. Hátha lesz egy ember a családban, aki szeret vásárolni. Hátha összeöltözhetünk és csíntalankodhatunk. Hátha sírhatunk együtt szerelmes filmeken. Hátha... hátha..
   Eddig jutottam az álmodozásban, amikor a vizsgadrukk érzését felváltotta az a szorító érzés a mellkasban, hogy ez nem lesz. Megint elvett tőlem.. tőlünk egy apró kis életet a sors. Biztos a gyász hatására, összeborulva suttogtuk, hogy nem mondunk le erről, lesz még... Aztán ahogy teltek a napok és én ebbe kapaszkodtam, vártam, hogy mikor kapok zöld utat, úgy csökkent a lelkesedés a Páromtól. Túl vagyunk már pár beszélgetésen, hogy mit miért és hogyan, Ő látva, hogy én mennyire szeretném - annak ellenére, hogy tudom, mi mindenen megyek keresztül egy terhesség alatt és szülés során és az után is...-, faarccal beleegyezett és ugyan volt pár kikötés, de ki nem tenne meg egy, még nehezére sem eső dolgot egy nagyobb csodáért.. Aztán újra szóba jött. Biztosan rosszkor, kedvezőtlen hold- és csillagállásnál, vagy mínuszos napon, hormontúltengéses pillanatban, nem is érdekel már, de abban a pillanatban, amikor azt hallottam -immáron sokadszor-, hogy "nem vágyom rá", akkor elpattant valami odabent. Úgy érzem végleg. Nem erőltethetem... ezt nem.. erre csak vágyhattam minden porcikámmal és idegszálammal... Még ha eléggé tépázottak már a 3 csíntalan srác miatt.
   Pici Lány, Te, aki a boldog életemet abszolút teljessé tetted volna ( jöjjenek csak a kérdések... hogy vajon nem teljes e az életem... de az. Talán csak én érzem ezt, talán van, aki megérti, már ez sem érdekel...)...Szívemben vággyal és végtelen szeretettel.... Elengedlek Téged.

Egy héten kétszer

  Rákaptam a tekerésre. Kicsit változatossá akartam tenni a futásaimat, s lévén, hogy adott sporteszköz nálunk a bicikli, ráugrottam. Kis zene a fülbe, múlt hét pénteken még férfiülés, fenékgumókat szaggató, de pár perc és a zsibbadástól már nem is éreztem. Süvít a szél, nem megszokott módon, érzem a combomban szétáradó vért, ahogy ég az izom, jól esik. Kicsit csapatok neki, mint valami nagyöreg bringás, pedig sem a dinamika, sem a bicikli működése extrém szitukban nincs a fejemben. Bátor vagyok.

  Egy hete -sinsc még- szépen felkapcsolgattam a világításokat, minden kütyüt beizzítottam, mert a táv és idő pontos mérése nélkül ugyebár olyan, mintha meg sem történt volna, ergo KELL. Elindultam, csípős, metsző szél, tépi az arcom, dejó, élek! Valamit kajtattam a fülesemen vagy már a fene sem tudja, a lényeg, hogy bal kézzel balra enyhe kanyar és fékezés. Az eredmény egy csodálatos harci-tigris-gurulás lett, nagyjából körbecsavarodtam a váz körül, mégis oly gyorsan és méltóságteljesen pattantam fel a szanaszét heverő pózból a bringa mellől, hogy azonnal felvettek volna bármelyik full elit shaolin-képzőbe. Éreztem, hogy a testem több ponton lett meghajlítva, mint szokott, de felugrottam a nyeregbe  (lágyan körbe kémleltem, hogy vajon kinek a napját dobtam fel) és tekertem még pár kilométert. Otthon aztán lelombozott a lyukas térdű nadrágom, több ponton bőrtelenített térdem és csúnyán zúzódott combizmom látványa. De akkor még nem fájt. Dolgozott az adrenalin és az önirónia.

  Ma előre leszervetem a bébiszittelést (drága anyósom mindig bevethető), hogy végre közösen tépjük az aszfaltot a férjemmel.  Juhhú, mehettem elől, diktálva az irányt és a tempót. Egész kellemeset mentünk, amikor összebiccentettünk, hogy akkor irány haza, én flegmán odaröffentem, hogy kicsit hosszabb úton megyünk, de nem lesz már hosszú. Kikanyarodtunk egy körforgalomból, előttünk iszonyat hosszú egyenes utca egy darab fekvőrendőrrel spékelve. Magas fokozatban, kiállva tekertem, hogy legyen meg a svung, meg dolgozzon a nagyfarizom, nyomom neki, hopp a fekvőrendőr, hopp egy fél centis kormánykilengés, hopp egy máris aszfalt-szaggató térden-csuklón súrlódásos biciklivel-egybeolvadás. Megint. A bringa még rajtam pihen, a hátsó kerék még forog, de a férjem már akar felcibálni. Megnyugtatom, hogy a látszat ellenére élek, felállok, visítva körberöhögöm magam, majd elmesélem, hogy szerintem hogy történt. Állítja, hogy látta az egészet, és hogy soha többet nem ülhetek sisak nélkül biciklire. Vagy úgy se. A múlt héten lezúzott, frissen kicserélt kormány-vég ismét cafatokban, de legalább most a markolat is ronggyá ment. Felállítjuk a bringát. A lánc kaputt, tolhatom haza a bringát. Másfél kilométer, de a gyaloglás is sport. Már megyünk vagy 2 perce, mikor mondom, hogy na jó, akkor a mérőprogramot átállítom gyaloglásra, mire a férjem közli, hogy szerinte már átállította magát egy szomorú szmájli kitétele után pont abban a pillanatban, amikor a hirtelen magasság-változást érzékelte. Működik a humor, folyik a könnyem. A nevetéstől és mert egy újabb sportnadrágom ment gallyra, de legalább a máz a térdemről ugyanott jött le, mint alig egy hete. Csak jó mélyen.

Víz

  Olyan hátborzongató. Ahogy a víz lehet élet és lehet elmúlás. Ha nincs egyensúly, billen a mérleg nyelve,  és bármely irányba is mozdul, kárt okoz.

  Tegnap pár hossz úszás után megálltam kicsit pihenni és a következő cél a medence hosszanti átúszása volt. Vettem pár mély levegőt, elrúgtam magam a faltól és majdnem a medence aljához lapulva igyekeztem a másik oldal felé. Talán két méteren múlt, hogy elértem. Csalódott voltam, hogy a tüdőm, izmaim, szívem vagy ezek így együtt cserben hagytak. Úsztam tovább a hosszokat, de csak nem hagyott nyugodni a kudarc, mégiscsak 14 év fuvolázás és 3 év futás van mögöttem, kell, hogy legyen bennem annyi kraft és tartalék, hogy a víz nem fog legyőzni. Ismét megálltam, szájig elmerültem a vízben és fél percig teljes mozgulatlanságba lazultam, becsukott szemmel és csak éreztem a közeget. A bőrömmel azonos hőmérsékletűnek véltem mindent, ahogy fel-le mozogtam a légzés miatt és a fülem hol a víz alá, hol a víz felé került, furcsa elegyet okozott a fenti világ zajossága, csobogása, köhögése, orrfújása, lépteinek zaja a lenti világ szinte néma, végtelen, elnyelő csendjével szemben. Figyeltem a csendet. Szinte sípolt az agyamban, egyszerre hozott mesterséges magányt és jóleső befelé-figyelést. Tudatosan lassítottam a légzésem, koncentráltam a szívverésemre és hagytam, hogy átjárjon egy derűs nyugalom. Éreztem a víz hatalmát. Tudtam, hogy egy korty jókor életet menthet, de meg is ölhet, ha rosszkor van rossz helyen.

  Kiemelkedtem, vettem egy még a zenés múltamból tanult mély levegőt, és újra ellöktem magam. Könnyeden úsztam, nem kapkodtam, lazán síklottam, figyeltem a csempéket, ahogy maradzonak el mögöttem, megjelent a fekete keresztcsík, ami jelezte, hogy hamarosan révbe érek. Még levegőm is volt, erőm is. Megérintettem az oldalfalat és diadalt éreztem. Tudtam, hogy ezért sem piedesztára nem emelnek, sem a történelem könyvekbe nem kerülök be, de jó érzés volt. Nem fújtattam, meglegyintett az a belső béke érzése (igaz, távolról és erős fénysugár helyett csak pislákoló mécsesként), amiről annyit olvasni, hogy mindenki marhára törekedjen rá, mert milyen jó dolog is az. Tényleg az. Biztos mindenki máshogy éli meg és találkozik vele, nekem tegnap egy pillanatra azt hiszem jelen volt az életemben. Nem aggódtam, nem kételkedtem. Az a szempillantásnyi eufória, röpke metamorfózis, élet-igenlés elgondolkodtatott, hogy lehet-e tágítani az intervallumott. Lehet-e ezt tanulni, vagy ahogy érik az ember és ismeri meg magát milliméterenként, úgy lesz az érzés is századmásodpercenkét egyre több, intenzívebb.

  Rájöttem arra is - bár ezt a gyakorlatba átvinni nagyjából annyi lenne, mint újraprogramozni magam - , hogy a kapkodásnál, kétségbeesett akarásnál gyakran célra vezetőbb lenne ha elképzelem a célom és érzem, ahogy elérem azt. Majd tiszta elmével, nyugodtan elindulok felé. Elvárások nélkül. Így nincs csalódás, keserűség, sérülés. Vannak tőlünk független realitások, messiás pedig még csak egy született ezidáig.

Menekülés

Nyomasztó, hogy ellentétben az bejegyzéseim túlnyomó többségével, ismét egy lehangoló, befordult írás keletkezik tőlem. Szeretnék a kölkeim aranyköpéseiből idézgetni, anekdótázgatni, cukimuki posztokat pötyögni, de valami belül még nem jól ketyeg. Az ismerőseim jó része egy erős csajnak tart, aki tartja a 3 gyerekével és férjével guruló szekér családi gyeplőjét. Igazából végtelenül fáradt vagyok. Testileg nem annyira. Agyilag sem mondanám. Nem tudom hol. Csak nyomaszt. Rám telepedett valami sötét felleg és kapálódzom, hogy elhesegessem. Óriási levegőket veszek, hátha el tudom végre fújni, de csak foszlányok távoznak.

  Azt hiszem ez a harmadik vetélésem lökött ebbe a gödörbe, ahonnan magamhoz képest lassan tudok kievickélni. Nem is maga a tény, hanem a köré épített fellegvár. A sok lehetőség, vágy, álom, tündérmese. Amit egy ultrahangos feketén-fehéren és megmásíthatatlanul villogó tény tett semmissé. Túl sok volt a tégla, amit erre a csöpp alapra építettem. Rám zuhanva az építmény maga alá temetett és gyengén, bénán, összetörve, egyesével lökdösöm le magamról a téglákat. Lassan haladok. Néha csak hagyom, hogy zúzzon, próbálom a fájdalmat felerősíteni, hogy feltörjön, mint egy gejzír az enyhülést, megtisztulást hozó, özönvíz-sírás, de nem jön. Nézek cuki kisállatokat, születő babákat, felidézek az életemből fájdalmas emlékeket... fojtogat, szorongatja a torkom, könnybe lábad a szemem és utána üresség. Mint egy megállított magnó. Beragadt. Belül emészt. Ilyenkor ki akarok futni a világból. Futok is, el a fájdalom elől. Inkább a testem fájjon, gyötröm, hogy belül ne érezzem. Fülembe üvölt a zene, dübürüg a szívem, égenek az izmok. Olyankor jó. Kikapcsol az agyam pár pillanatra és enyhülést érzek. Aztán persze a szétáradó endorfin és adrenalin jólesően ellazítanak, ellazítják arcom riadtá feszült izmait. S mire egy új nap, új testi kihívás jön, az újra dermedt mimika ismét fellazul. Érzem, hogy az idő, mint mindenre, erre is gyógyír, de ez a halmozott fájdalom bennem biztosan billogot égetett. Tétova vagyok, keresem azt a magabiztos embert, aki lenni szeretnék. Néha belekapaszkodok a sötét felhő foszlányaiba, vigyen a szél. A felleg felett biztosan süt a nap....

2016

  Így, az Óév utolsó napján az ember visszatekint az elmúlt évre, összegez, kielemez, megfogad. Én, ha visszanézek a 2015-ös évre, rengeteg nevetést, örömöt, csillogó szempárt látok, de persze voltak konfliktusok, morgások. De ez így teremt egyensúlyt.
  Ami valójában ezt a bejegyzést megírásra késztette, az egy olyan téma, amiről nem szokás hangosan, nyíltan beszélni. Suttognak róla csak. Akik átélték, egymás szemébe nézve mindent tudnak, értenek, nem kellenek szavak. Akikkel nem történt meg, kíváncsiak vagy elzárkózóak, nem vagyunk egyformák.
  Amíg nem tudtam, hogy létezik, én sem tartottam tőle. De 2008 december 30-án reggel velem is megtörtént. Elvetéltem. Mondjuk akkor nem is éreztem valóban azokat a tüneteket, amiket így visszatekintve rám jellemzően kellett volna, de váratlanul ért. 8 hetes voltam, szomorúan mentem az új esztendőbe. 3 hónappal később ismét pozitív lett a teszt, azt a babámat is elveszítettem, de azóta tudom, hogy egy 8 hetes és egy 19 hetes terhesség vége között ég és föld a különbség. A két rossz közül már inkább az előzőt lehet túlélni. Nem állítanám, hogy ez után a két eset után könnyű volt a két kisebbik fiammal a terhesség, de igyekeztem pozitív lenni.
  Most november 28-án ismét halványan jelentkezett valaki, őszintén meglepve engem, mert ismerve a testem jelzéseit és a tesztek működését már így is furcsán későn jelenkezett az új élet. Eszeveszett hajsza vérhigítóért, magzatvédő vitaminért, de a szerencse mellém állt és időben elkezdhettem mindkettőt. Örömmel dobtam sutba a májusra tervezett Ultrabalatonos hosszú futásom terveit, mégha már be is volt fizetve a nevezésem. Teltek a napok, erősödött a teszt, jelentkeztek a tünetek. A kezdeti sokk átment mámoros örömbe, tervezgetésbe, még a fejét fogó férjem is átvette a lelkesedésemet, agyalt a hogyan továbbokon.
  Az első ultrahangon izgultam, mintha az első gyermekemet várnám. De petezsák a méhen belül, szabályos, minden rendben és igen, a terhesség a vártnál körülbelül tíz nappal fiatalabb, nem látható még konkrét életjel. Itt kicsit megzuhantam, minden rutin ellenére. Naná, hogy nem bírtam magammal és egy héttel később elmentem önszorgalom-ultrahangra. Petezsák nőtt, embrió látható, 6mm, dobog a szíve... DE.. nagyobb a szikhólyag. Ráncolom a homlokom, hogy ez mit jelent? A szonográfus arca nem nyugtat meg. Gondterhelt, aggódik. A 26 éves praxisa alatt eddig nem jelentett jót. Megremeg a szám széle... már megint? Meghajlott háttal kivonszolom magam az épületből, remegő kézzel hívom az orvosomat. Látatlanba megnyugtat, hogy nem kell a legrosszabbra gondolni, egy hét múlva úgyis találkozunk.
  Az egy hét alatt a fél szakirodalmat elolvastam, csodák után kutattam a neten, volt pár bíztató, szívmelengető példa, de a jellemző a szomorú vég volt. Nekem reménytkeltően erősödtek a tünetek, tartva bennem a lelket és a hitet. Bíztattak páran, hogy a lényeg, hogy él, hogy dobog már a szíve.  Egy keddi napra volt időpontom, hétfőn különösen éreztem magam. Nem voltam eléggé rosszul. Mondtam is a férjemnek, hogy úgy szeretném cudarabbul érezni magam! Végül csak feljött a nap kedd reggel is, kicsit rosszabbul is voltam, de elhatároztam, hogy inkább felkészülök a legrosszabbra és nem csalódok akkorát, mint reménykedjek és essek ismét pofára.
  Bementem az orvoshoz, elviccelődtünk, igyekeztem olyan laza lenni, hogy az már biztosan átlátszó volt. Bementünk a vizsgálóba, megjelent a képernyőn a méhem, benne a petezsák, a normál méretű szikhólyag, mellette az embrió. Kicsi volt, mozdulatlan. Teljesen mozdulatlan. Nem nőtt az eltelt hét alatt, és megállt a szíve. Az orvosom bíztatgatott, hogy a két héttel ezelőtti állapothoz képest ez jó és blabla, de leállítottam. Kerek perec kimondtam, hogy én nem látok életjelenséget...már. Átmentünk digitálisba, a hogyan továbbok következtek. Várunk éppen, hogy elvetéljek. Kegyetlen érzés. Futni voltam, nem vigyázok már magamra.. nem akarok még egyszer széttett lábbal, leszíjjazva, kétszázas pulzussal arra várni, hogy végre elaludjak, hogy elvehessenek tőlem valakit. Nem akarom.
  A férjem csak ennyit mondott: te megérezted. Talán igen....

  Hogy egy ilyen írás miért fogalmazódott meg bennem? Mert nem vagyok babonás. Akivel valamiért szóba került, megosztottam az örömünket, ahogy a férjem is. Tudom, hogy az elkövetkező hetekben sokan rákérdeznek majd és én naponta szembesülök majd egy újabb kudarccal.

  A 2016-os évre kívánok magamnak sok nevetést, kirándulást, ölelést, simogatást, a számnak több kimondott kedvességet, köszönetet, hálát, dícséretet. Egészséget, együtt töltött időt. És a reményt arra, hogy a férjem lelkesedése nem hagy alább, s még ha a magam által is elismert túlzott vágyat egy lány után  nem is veszi át, de megérti és minimálisan igyekszik azonosulni vele. Hogy meg szeretné tudni, hogy milyen egy kislány legnagyobb hősének lenni, akinek az apukája a legjóképűbb, és akinek majd ő a felesége lehet, aki az első randi előtt teátrálisan megfenheti a késeit, melyeket direkt zsigerelésre vett, aki deres halántékkal, remegő gigával nézheti hófehérbe öltözött hercegnőjét, ahogy  az a boldogságtól ragyogó arccal néz élete leendő párjára, tudva, hogy Ő attól még mindig a lánya nagy szerelme lesz. Önző vagyok. Ilyeneket kívánok, de most egyelőre a keserűség, a szomorúság, és a veszteség érzése dominál bennem. Persze józan ésszel tudom, hogy ez hatalmas áldozat és összpontosítás mindenkinek, szűk  a keresztmetszet, akinek a véleményére számítok és adok, ők ismerik az álláspontomat, és bízom benne, hogy ez valahol ütközések nélkül találkozik majd.

  Biztos vagyok benne, hogy 2016-ban is a tőlem telhető legtöbbet megteszek a családomért, naponta hálát adva, hogy vannak nekem és habár immár három angyalka anyukája is vagyok a három ördögfiókám mellett, ők mindig mosolyt csalnak az arcomra és biztos lehetek benne, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak... Mindig, minden esetben, jóban, rosszban. Szeretlek Titeket.

Fiaimnak

Károly

  22 éves csitri voltam, mikor egy márciusi reggel tarkón suhintott egy érzés: terhességi tesztet kellene csinálnom. Nem tudom, azóta sem tudom, miért jött az ihlet, mert semmi jel vagy tünet nem mutatott arra, hogy újn élet fejlődne a pocakomban, mégis megcsináltam. Az örömünk felejthetetlen volt.
  A terhességem 16. hetében kiderült, hogy bizony fiú növekszik odabent, ami csak tetézte az amúgy is felhőtlen örömünket. Mondják, hogy boldogok a tudatlanok, és valóban: lévén, hogy nem ismertem a várandóssággal járó esetleges problémákat, a legtermeszetesebb módon egyszerűen "megtörtént" a fejlődésed a pocakomban és egy borongós novemberi kedd reggel kismamából anyukává ordítottál engem.
  A mai napig tisztán emlékszem, ahogy a védőnéni válláról lelóg a kicsi, vékony, ráncos kezecskéd, s nekem bután-sután bele kellett tanulnom az anyukaságba. Minden ijedtséget és fáradtságot-fáradságot megért.
  Most 8 éves leszel, okos, kiskamaszodó, néha irgalmatlan kerge, nagyon szeretni való, világra nyitott, mozgékony nagyfiú vagy. Nagyon szeretlek Téged.


András

  2 szomorú véget ért terhesség után félve gyártottam tonnaszám a teszteket, mert alig-alig hittem, hogy ismét sikerült és féltem, hogy vajon most minden rendben lesz e. Ég és föld volt a különbség, ahogyan Karcsit és Téged vártalak. Hullámhegyek, mélyéges gödrök követték egymást az aggodalom miatt, s megkoronázva az egész pocakos időszakomat, már odabent elkezdted huncut pályafutásodat: csomót kötöttél a köldökzsinorodra.
  Imádni való, pufi kisbaba voltál, örökké mosolyogtál, békés voltál és végtelenül cicifüggő. Naponta kihúzod a gyufát, mindig az arcodra van írva, hogy a háttérben, odabent a kis fejecskédben egész biztosan zakatol egy gengszterség-gép. A hajam sem annyi már, mint fénykoromban, de tűzbe mennék Érted, a napfényben átvilágított füleidért, a hatalmas szívedért, lehengerlő mosolyodért. Nagyon szeretlek Téged.


Zsombor

  Te aztán, mint egy úthenger, árkon-bokron át jönni akartál a családba. Félmarathont futottam hidegben, kúsztam-másztam fotózás közben, de te kopogtattál és a 28. hétig dobáltad ki a neked nem tetsző élelmiszercsomagokat bentről. Már itt sejtettem, és a mai napig így látom: kenterbe vered a testvéreidet csibészségben.
  Nagyon kicsinek láttalak, amikor megszülettél. Törékenynek, kiszolgáltatottnak, rám szorulónak. Egész más ösztönök és érzések gyűltek bennem, mint a bátyáidnál. A félelem, hogy talán utoljára babázok saját újszülöttel, a totális elkényeztetés kétes kimenetelű talajára vezetett és abszolút mértékben túlanyásítottalak. (Néha felcsillannak reménysugarak, hogy talán lesz még részem babázásban, esküszöm, nem altatok többet közös ágyban. Hehe.) De élvezem minden percét, mert már manóhangon süvíted utánam: anyaaaaa, és ez minden átvirrasztott éjszakáért (egész pontosan a 15 hónap alatt, amióta ráordítottál a doktorbácsira, mindössze egyetlen egyszer aludtad át az éjszakát), minden nehezen kibújó fogért kárpótol.
  Tüneményes, szőke, kékszemű kacsázó kis manó vagy, aki mindenkit levesz a lábáról és míg más családoknál a harmadik gyermek csak nézi csendben az eseményeket, te mindenkit egy 4-fogú ordítással keményen helyre teszel. Stramm kölyök vagy, biztos vagyok benne, hogy helyt fogsz állni nagyobb korodban is.
Nagyon szeretlek Téged.