A Hang

... az, amelytől feláll a hátamon a szőr, amely vérfagyasztó, ami rekordidő alatt kihoz a sodromból, ami egy torokgyuszis, kivénhedt tehén és egy leharcolt, totálkárosra zúzott mentőautó légyottjának szörnyszülöttje, amelynek előfordulása egy hosszú nap éjszakája előtt és egy még hosszabb éjszaka reggelén a legvalószínűbb... a hang, ami a nagyfiam torkán süvölt ki. A Hiszti Hangja. A gondolatától libabőrös lesz még a fülem mögötti amúgy ilyen megnyilvánulásra kevéssé hajlamos bőrrész is, és villan még pár ősz hajszál ifjú halántékomra... A múltkor egy igen komoly, arcgörcsöket kiváltó fürdős felvonás után, amelyben - természetesen - jelen volt a Hang, mondtam is a férjemnek, hogy ez a gyerek fáradtabb pillanataiban nélkülözi az alapvető életben maradási ösztön hangyapukinyi morzsáját is és hatalmas mázlija van, hogy nem a dzsungel mélyén élünk, mert ott már felfalták volna. Amikor beindul a riasztóberendezése, nem ismer sem Istent, sem embert. Mondhatunk neki akármit, ígérhetünk milliárd csillagot az égről (lehet, hogy csak a milliárd -mint mennyiség- az ismeretlensége miatt nem vonzó?), ölelést (nagy ívben tojja le), puszit (szintén), extra mesét (meg sem hallja) esetenként - tűrőhatár átlépés veszélye miatt - csokit (volt rá példa, hogy egy röpke pillanatra elgondolkodott, sőt, a csoki bekebelezéséig még szinte csöndben is maradt), de a végeredmény mindig, minden esetben ugyanaz maradt: Hang. Erős. Csillapíthatatlan. Elviselhetetlen és életveszélyes. Már az idegrendszerünket tekintve. (Már ha még él...)
Rémlik egy-egy emlékfoszlány, amikor még hatott a süvítő kisdedre a lélektani hadviselés, mely szerint kicsiny öccse már az igazak álmát alussza, jó volna nem megzavarni... de ez a hatásmechanizmus végérvényesen érvényét vesztette, amikor a nagy rájött, hogy a kicsi egyrészt hamar visszaalszik, másrészt már nem olyan kicsi, harmadrészt ha azt elviseli napközben, hogy a fejét ide-oda rángassák, az autósülését centrifuga-erősségű üzemmódban hintáztassák és úgy nagyjából mindent, ahol még nem folyik vér, akkor mit árthat neki egy kis beszűrődő életszagú zaj. Zaj?! Cunami!!
Egy módon tudunk felülkerekedni a mi kis külön bejáratú Hangunkon, mégpedig úgy, hogy bevesszük a "lesz@rom kapszulát", egyszer úgyis vége lesz alapon. Mert egy ilyen katasztrófafilm szinkronizálás után általában nagyon hamar jön a kisimulás: az alvás....

Újra itt

Igen, igen, jó időre felszívódtam, ájmszószarri. De immáron két kintlévőségem is van, akikkel foglalkozni kell (itt most a méhem gyümölcseire céloztam ám) plusz egy nagyember férj. De a legnagyobb tényező, amellyel mindig küzdök, az az időhiány. A ház szalad, az agyam már régen elfüstölt valahol menet közben, az idegeim összegabalyodva, egy tál spagettire emlékeztetve lengnek körül és kialvatlanságtól égő szemeim csak dobnak az amúgy is éteri megjelenésemen. Most pillanatnyilag ez vagyok én.
Okoskatörpöm (a nagyobbik gyümi) már ott tart az önállóvá válásban, hogy lassan elénk áll, hogy szeretne saját kecót verdákkal meg vegyünk neki pénzt is. Mert szerinte ez így megy. Mindenkit túlharsogva közli az -általa helyesnek vélt - gondolatmeneteit, a füle mindenbe belelóg és gyakran megjegyzi, hogy most már mehetünk iskolába ( önbizalombomba ). A kiscsoportos óvodás.
Törpicur pedig nem is annyira picur már a maga majd' 11 kilójával. Másfél évesek szoktak ennyit nyomni, nem egy 9 hónapos.. De súly ide vagy oda, megküzdött a súrlódás és gravitáció által közösen okozott nehézségekkel és elkezdett kúszni-mászni. Most már legalább arra is oda kell figyelnem, hogy nehogy rálépjek. Vagy valaki más. Amit külön említésreméltónak tartok, az az, hogy jön a foga. Hogy ez miért ennyire kirívó eset nálunk? Mert picinyem az eddigi egyre szebb szilárd-evési teljesítményéről megint visszatolatott a cicifüggőség felé. Legnagyobb örömömre. És lévén, hogy egy 11 kilós testnek sok energiára van szüksége az üzemeléshez, sőt, helyváltoztatáshoz, a test gazdája (túl) gyakran ébred éjjelente, hogy újabb adag energiapótlást vegyen magához (és tőlem el) szerény személyemből. És itt megint visszaérünk a csomós idegek, égő szem, bla-bla-bla- hoz...
A két gyönyörűség együttes tömege úgy hat rám, hogy a derekam taccsra van vágva és emiatt úgy közlekedek, mint egy inkontinenciás kacsacsőrű emlős. Lassan beadom az igényt a járókeretre.
És természetesen bokros teendőim elvégzése helyett most is itt ülök, és tépem a billentyűzetet.
Ígérem, gyakrabban tolom erre kómás képem és számolok be az élet szépségeiről.
Dolce vita!