A mai napom olyan volt, hogy egy, A lowoodi árva című méltán kedvenc könyvemben szereplő komor, szürke ruhás, feszes kontyos nevelőnő is elsápadt volna, bármennyire is vérszegénnyé tette már az állandó napfény és lelki boldogság hiánya. Most, hogy ebből a mondatból viszonylag egyenes gerinccel kikeveredtem, megpróbálom hűen ecsetelni, mire is gondolok.
Reggel a megszokottnál korábban voltam kénytelen felkelni, amit tetézett a feszített tempójú éjszakai műszakom is. Mert ugyebár melyik, minden DNS-szálában ízig-vérig anya bírná ki, hogy köhögőrohamot produkáló kisdedéhez ne nyargaljon át, vagy ha csak felmerül a gondolat, mely szerint ugyanez a gyermek esetleg nincs megfelelően befedve egy meleg takaróval, álmatlanul forgolódik mindaddig, amíg kómás agyába be nem villan a megoldás: meg kellene győződni a helyzet komolyságáról. A pici test persze nyakig betakarva, de ha már idáig eljutottam, gondoltam egy WC-járat is belefér. Na, itt csúszott el a viszonylag gyors visszaalvásom, mert a villanykapcsolgatás szinte végelegesen kiverte a szememből az álmosságot. De végül mégiscsak én nyertem és reggelig egy pózba güzsörödve, mint akit fejbe vertek, aludtam.
Reggel ugyanaz a köhögés ébresztett, ami már oly ismerősen csengett, félálomban oda is kapartam egyet Apának, hogy legyen oly jó, és hozza át közénk a trónörököst. Ezt a mozdulatsort persze nem a nőiesség oltárára szántam, mert nagyjából úgy zajlott, hogy gyengéden sípcsonton rúgtam Emberem és mordultam egyet, hogy: gyerek! Ilyenkor pironkodom, hogy hová lett a fent említett nevelőnők állandó tartása és minden helyzetben kikezdhetetlen udvariassága. Sajnos elnyomja az álmosság és a terhes hormonjaim. Majd október környékén visszatér a Nő és elköltözik a sárkány (már ha az új jövevény nem rágja szét véresre a mellbimbóm és napi 5 órát hagy aludni; a már meglévő gyerekemről nem is beszélve - na tőle nem a cicim féltem, inkább az ép elmémet).
Az ágyjelenet után következett a reggeli menet: kakaófőzés és kávé szürcsölés. Szegény pici fiacskám, köhögése hatására kidobta a taccsot (ilyenkor éljenzek, hogy nem perzsa szőnyeg van a nappaliban, hanem gagyi rongyszőnyegféleség, abban eltűnt a cucc). Nagy sajnálgatások, ölelgetés, átöltöztetés. Na, szerintem ebben a pillanatban döntötte el szemeink fénye, hogy akkor ennek jegyében teljen a nap: ma ő lesz az elesett gyerek. Láza egész nap egyáltalán nem volt, de ha nem hallottam 1436-szor, hogy "anya" , akkor egyszer sem. És mindezt olyan keservesen és szíveket szaggatóan, hogy még 378-ig egészen jól bírtam is.
Reggelizni ugyan nem volt hajlandó a csemetém, de a párom szüleinél jól belakott és jót hisztizett, mikor gonosz mostoha módjára lefejtettük imádott unokanővéréről és hazahurcoltuk aludni. Szerencsére a délutáni alvás forgatókönyve nem változott: ágyba mászott magától, cumit vett a szájába, betakartatta magát, meghallgatott egy 1 perces rögtönzött mesét és már aludt is.
Az ébredést bezzeg sikerült úgy elcifráznia, hogy még a (terhességen kívül) sziklaszilárd anyukája is sírdogált egy sort. Történt ugyanis, hogy az ébredéstől számított 10 percen keresztül elhangzó keserves "anyák" száma kitette a napi kvóta felét, fájdalommal és szenvedéssel összekutyulva. Keblemre szorítottam kisdedem, aki nem átallotta gyengécskén rám hajtani kisírt szemes kis kobakját és olyan pillamozdulatokat produkált, hogy még a Terminátor is felmondta volna jól jövedelmező "kőkemény vagyok" hivatását ennek hatására. Csoda, ha kétségbeesetten ringattam és sírtam én is? Tetézte riadalmam, hogy elhangzott a bűvös "fáj" szó, adrenalinszintemet és az ő csinos popóját az egekbe rugdosva. Kérdem: hol? A pocakom - hangzik a nem túl megnyugtató válasz. Gyors fejszámolás: de hiszen ma még nem volt kaki, csak két próbálkozás, na, bizti be van dugulva a csöppöm. Gyors kamilla tea főzés Apa részéről, hipp-hopp hűtés az enyémről, nagy kanál méz és máris hangos nyeldeklés a válaszreakció -a gyerek irányából. A többi már türelemjáték.
Vártunk is a megfelelő türelemmel, habár szívünk huncut kis csücske mindent megtett, hogy a szülei, kiknek száma kettő, legalább hat irányba kezdjenek futni. Én, idegeimet újrakötve megéreztem az éhség erejét, gyorsan melegítettem magamnak egy kis vacsorát és kopogó szemmel, csorgó nyállal vetettem rá magam. Jobban filmen nem tudják megcsinálni a (számomra tragi-) komikus jelentet; abban a pillanatban, ahogy az első falaton összecsukódott gyönygy fogaim sora, egy halk, bizalmas hang megszólalt a szobájából: kakilniii keeeeell! Megállt a számban a villa, színváltós fejjel néztem kivert kutya nézésű férjemre, hogy csináljon valamit. Félelme beigazolódott: ő ment kakiltatni. Csend szállt a házra, földöntúli békességben és jó étvággyal tudtam elfogyasztani kis étkemet. Még a kedvesem zilált tekintete sem tudott kibillenteni a szinte meditációs állapotomból, pedig igazán épületes látvány volt, ahogy a tele bilivel közlekedett, majd a WC lehúzása után megrökönyödve kérdezte, hogy a piszkos bilivel mit szoktam csinálni. Kedvem lett volna egy nem túl kedves: minden alkalommal újat veszek szöveghez, de aztán inkább felvilágosítottam, hogy ki szoktam mosni. Még vett volna egy újat. Hősiesen kimosta, majd jött mesélni az őt ért borzalmas hatásokat. Szerencsére én ekkor már túl voltam az utolsó falatomon, aprítottam a maradékot a kicsinek, hogy jöhessen kuplerájt csinálni.
A vacsorát követte még jó pár helyből elvágódás hangos vonyítás körettel, egy-két kósza hintázási kísérlet, ami rendre kudarcba fulladt. De csak megszólalt a lelkiismeretem: bármily ramatyul is vagyok és kísért a hányinger különböző erősségi fokozatokban (általában a durva és a brutál között), a gyerek csak gyerek, igényli a foglalkozást. Egy építő ötlet villant be: kreáljunk sátrat ennek a tüneménynek, úgyis teljes joggal megérdemli, hisz egy angyal volt egész nap. Összeszedve minden sátorépítő tudásomat nekiálltam barkácsolni egy valamire való búvóhelyet, persze rögtön, mint vérszagot fogott hiéna, megjelent a párom és egészen érthetően a tudtomra adta, hogy ő máshogy csinálná. Hát csinálja, mégiscsak férfiember, mégiscsak fiúgyereknek készül a sátor, hajrá. Nem telt bele 3 perc, olyan sátor figyelt büszkén a gyerekszobában, hogy megdobbant a szívem. A gyereknek is, aki azzal foglalta el magát, hogy autógyűjteményét szépen becipelte a rejtekhelyre. Élvezte is olyan 4 percig a sátortémát, aztán úgy döntött, hogy az őt oly nagyon szerető és őt mindenben támogató szülei idegmaradványain hancúrozni mégiscsak élvezetesebb móka, maradt hát ennél az időtöltésnél.
Azt már meg sem említem, hogy fürdés közben egy fél liter habot kent a szemébe és még hatóidő előtt olyan ordításba fogott, hogy ha csillagos, meleg, nyitott-ablakos nyári éjszaka lett volna, már a sitten csócsálnánk a kenyérhéjat, mert valamelyik alig rosszindulatú szomszéd tutira felhívta volna a NANE-t. 06-80-501-101
Jó éjt, édes kisfiam!
2010. február 21., vasárnap
2010. február 20., szombat
Azok a lázas éjszakák...
Na, most aki arra gondol (van olyan elvetemült), hogy kiteregetem a házaséletem titkait, nyugodjon meg szépen. No nem prűd vagyok, csak a kis családomon belüli idő előtti szívrohamok és agyvérzések elkerülése miatt nem merülök bele ilyen témákba :)
Az egész tegnap délután kezdődött... ködös péntek volt. Gyermekem hirtelen felindulásból történő megölelgetése közben éreztem meg a melegséget, amelyre kevés szülő vágyik. Aki olvasta a címét rövidke sztorimnak, sejtheti, hogy ez most nem kakiügy, hanem annál sokkal rosszabb: láz. A vörös arcú, ádázan hátba támadó, alattomosan lopakodó láz. Csak én vettem észre, mert kisfiam kedve és rosszalkodási kapacitása töretlen volt. Halkan megjegyeztem az apjának, hogy itt valami van. Beigazolódott a félelmem, 39 fokos mivoltában. Na, akkor ma "büntiből" nem fürdik a gyerek - beszéltük meg és én még flegmának tűnően, de közben belül rimánkodva odavetettem, hogy biztos csak valami futó láz, holnapra kutya baja csemeténknek.
Éjszakára bebiztosítottuk magunkat egy adag Nurofennel ( már nyilván a gyereken keresztül ) és egymást nyugtató sóhajtozások közepette vetődtünk nézni a Születetteket.
Mielőtt mi is dunyha alá bújtattuk volna hab testünket, beosontam a fiamhoz, hogy kézi erővel nézzek egy hőt. Melegnek éreztem, de nem lázasnak, így viszonylag nyugodt szívvel hajtottam álomra csapzott fejem.
Pontban 2:45-kor mint egy rakétavető, kinyílt a szemem, alig tudtam lefejteni a szempilláimat a homlokomról, olyan erővel néztem össze a mennyezettel, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy kicsinyem talán reszketve didereg a sötétben. Hát összekaptam magam és átmentem kideríteni az igazságot. Alighogy beléptem a szobájába, már ült is fel és hirtelen annyi információt zúdított rám kutyákról, autókról, maszkokról és egyéb éjszaka ijesztő dolgokról, hogy azonmód nyakon vertem magam, hátha még alszom. De nem. Megfogtam a kis emberkém homlokát.. tűzforró.. Na, mondom, itt popsiban vájkálás lesz. Megint 39. Cuccoltam is át az ágyneműt és a kedvenc cumit a nagyágyra, ahová a gyermekem még mindig a valószínűleg rendkívül érdekfeszítő meséjét hadarva dobta be magát, amely külső szemlélő szemével nézve úgy tűnhetett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne a kicsinek. Befészkelte magát kettőnk közé, egy-egy régi báli szalagnyi helyet hagyva aggódó szüleinek. Na nem baj, a lényeg, hogy figyelni tudjuk a láz alakulását.
Mondanom sem kell, hogy a férjem már rég aludt, a gyerekemmel mi ketten persze nem. Csörgött-zörgött, halkan vigyorgott rám a sötétben, mint egy huncut kis kobold. Néha villámgyors, kivédhetetlen mozdulattal belenyúlt a számba, majd azon rötyögött, hogy az anyja először alig kap levegőt a meglepetéstől, majd elsötétül az arca, végül nem bírván tartani magát a szigorú anya szerephez, fojtott hangon vihog.
Forgolódtam, mint egy jófajta dagasztógép, és a reménytől csengő hangon kérdeztem meg hites uramtól, mi a véleménye gyermekünk ágyába való visszalakoltatásáról. Naná, hogy nem kaptam számomra kedvező választ, forgolódtam hát tovább. Közben kisfiam elkezdett veszettül izzadni, elindult lefelé a láza. Ennél a pontnál nyugodhatott meg felkorbácsolt lelkem...és elaludtam.
Az egész tegnap délután kezdődött... ködös péntek volt. Gyermekem hirtelen felindulásból történő megölelgetése közben éreztem meg a melegséget, amelyre kevés szülő vágyik. Aki olvasta a címét rövidke sztorimnak, sejtheti, hogy ez most nem kakiügy, hanem annál sokkal rosszabb: láz. A vörös arcú, ádázan hátba támadó, alattomosan lopakodó láz. Csak én vettem észre, mert kisfiam kedve és rosszalkodási kapacitása töretlen volt. Halkan megjegyeztem az apjának, hogy itt valami van. Beigazolódott a félelmem, 39 fokos mivoltában. Na, akkor ma "büntiből" nem fürdik a gyerek - beszéltük meg és én még flegmának tűnően, de közben belül rimánkodva odavetettem, hogy biztos csak valami futó láz, holnapra kutya baja csemeténknek.
Éjszakára bebiztosítottuk magunkat egy adag Nurofennel ( már nyilván a gyereken keresztül ) és egymást nyugtató sóhajtozások közepette vetődtünk nézni a Születetteket.
Mielőtt mi is dunyha alá bújtattuk volna hab testünket, beosontam a fiamhoz, hogy kézi erővel nézzek egy hőt. Melegnek éreztem, de nem lázasnak, így viszonylag nyugodt szívvel hajtottam álomra csapzott fejem.
Pontban 2:45-kor mint egy rakétavető, kinyílt a szemem, alig tudtam lefejteni a szempilláimat a homlokomról, olyan erővel néztem össze a mennyezettel, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy kicsinyem talán reszketve didereg a sötétben. Hát összekaptam magam és átmentem kideríteni az igazságot. Alighogy beléptem a szobájába, már ült is fel és hirtelen annyi információt zúdított rám kutyákról, autókról, maszkokról és egyéb éjszaka ijesztő dolgokról, hogy azonmód nyakon vertem magam, hátha még alszom. De nem. Megfogtam a kis emberkém homlokát.. tűzforró.. Na, mondom, itt popsiban vájkálás lesz. Megint 39. Cuccoltam is át az ágyneműt és a kedvenc cumit a nagyágyra, ahová a gyermekem még mindig a valószínűleg rendkívül érdekfeszítő meséjét hadarva dobta be magát, amely külső szemlélő szemével nézve úgy tűnhetett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne a kicsinek. Befészkelte magát kettőnk közé, egy-egy régi báli szalagnyi helyet hagyva aggódó szüleinek. Na nem baj, a lényeg, hogy figyelni tudjuk a láz alakulását.
Mondanom sem kell, hogy a férjem már rég aludt, a gyerekemmel mi ketten persze nem. Csörgött-zörgött, halkan vigyorgott rám a sötétben, mint egy huncut kis kobold. Néha villámgyors, kivédhetetlen mozdulattal belenyúlt a számba, majd azon rötyögött, hogy az anyja először alig kap levegőt a meglepetéstől, majd elsötétül az arca, végül nem bírván tartani magát a szigorú anya szerephez, fojtott hangon vihog.
Forgolódtam, mint egy jófajta dagasztógép, és a reménytől csengő hangon kérdeztem meg hites uramtól, mi a véleménye gyermekünk ágyába való visszalakoltatásáról. Naná, hogy nem kaptam számomra kedvező választ, forgolódtam hát tovább. Közben kisfiam elkezdett veszettül izzadni, elindult lefelé a láza. Ennél a pontnál nyugodhatott meg felkorbácsolt lelkem...és elaludtam.
2010. február 14., vasárnap
Gasztromámor
Már elég régóta tudom, hogy február 13-án, szombaton egy nagyon exkluzív helyre megyünk a férjemmel (és még 2 párral) vacsorázni. A gyermekelhelyezést már jó előre megoldottam (drága jó szülém voltak oly jók, és vállalták a kihívást), ruhakölteményem megálmodtam, jöhetett a NAGY NAP.
A szokásos napi rutint (értem most a délutáni alvást - a gyerekét és a miénket) kisfiam apázása törte meg fél 3kor, a büszke apa ment is kideríteni, mi a hangoskodás oka. Hát, naná. Kakilni kell. Tudni kell az én drága Uramról (a férjről), hogy akármilyen nagy és erős ember is, a gyermeke kakijától mindig ellágyul. De úgy igazán. És zölden.
Nem úgy most! Hősiesen végigcsinálta az ő nevét viselő kicsi emberke biliztetését, igaz, közben felettébb fura hangokat adott ki, de egyszer minden szarnak (pardon!) vége lesz alapon tudtam, hogy ezúttal sem lesz máshogy; vártam családom férfitagjait, hogy még az alig kinyílt szemem mellé bevetődjenek az ágyba és gyengéden tessékeljék ki a fáradtságot belőlem. Várakozásaimon felül teljesítettek és vidáman, frissen keltem ki az ágyból, csomagoltam össze 4 hétre elegendő gyermekruhát és egyéb kelléket egyetlen éjszakára, mondván, ki tudja mi lesz.
Csöppömet is gúnyába vágtam, jómagam is útra kész voltam, mikor a férjem lágyan búgó hangon megkérdezte, hogy vajon mikorra tervezem hazatérésem, lesz-e ideje egy szívet és testet melengető forró fürdőre. Még válaszolni sem tudtam úgy igazán (hebegés-habogás és irigykedő tekintetek ugyebár nem minősülnek válasznak), nyitom az ajtót és szembe mered velem egy másik nyitott ajtó: a kertkapu.
Igazi néptáncosfiús füttyögetésbe kezdek, de maximum a madarak bámulnak rám értetlenül, hogy mit erőlködök. Kutyák sehol. Visszaordibálok a férjnek, hogy fürdés helyett kutyát kéne keresni. Az önelégült vigyor, amit a lelki szemei előtt lebegő, forrófürdős-gőzölgős habos-babos semmittevés kreált, komor, láncfűrészes gyilkos tekintetté fagy.
Én közben bepakolom a gyereket a kocsiba a motyókkal együtt, közben érkezik az ember is. Na, bepattan mellém, viszem pár kört, hátha meglátjuk a két rosszaságot valahol. Persze nem. Csakhogy nekem közben mennem kell, a flancos ruhám helyett ugyanis még melegítőben nyomulok, csapzott hajjal és ijesztő arckifejezéssel. Megérkezek anyuékhoz, ők már sorfalat állva várják az unoka érkezését, gőzölög a leves, serceg a csirkesült, csorog a nyálam.
A gyerekbe lapátolok gépiesen egy tányér levest és némi madárhúst, közben lelki szemeim előtt az a kép villog, hogy könnyeimet nyelve, elmosódott szemfestékkel ülök majd az étterem asztalánál és mélyen együtt érzek valahol, távol az otthontól fázó kutyáinkkal.
Visszapattanok a kocsiba, kerekeket csikorgatva indulok ismételten a megmentésükre. Csakhogy a ház elé kanyarodva látom, hogy valaki (véltem: a férj) már learatta a babérokat. Kérdem tőle, hogy hogyan?, mikor?, hoogy?? Rövidke sztori következik kocsikázásról, szemeket meresztgetésről és véletlen kutyákat-megpillantásról. Méghozzá a 3. szomszédnál, bent az udvaron lelt rájuk. Becsengetett, és habzó szájjal követelte vissza ebeinket, amit a ház ura ímmel-ámmal teljesített is; valahogy nagyon beleélték magukat a "két új kutya gazdija" szerepbe. Pedig le kell szögeznem, bármennyire is szeretem a kutyáinkat, szépnek nem mondanám egyiket sem. A puli akkora, mint egy kisebb spániel és teljesen kerge, a yorki pedig (habár kölyökkorában édi-bédi gyönyörűségnek indult) olyan, mint egy mocsári patkány és egy háztájéki bárány keveréke, állandóan locsolva. Meg még büdi is. Ja, meg gyáva, mint a nyúl. Szóval vannak fura ízlésvilággal megáldott emberek (jóóó, mi nem tudhattuk, hogy ilyenek lesznek, a mieink, szeretjük őket, de akkor is!)...
Végre elértem mondókám lényegéhez: elkezdhettünk -immár nyugodt szívvel - készülődni. Haj belőve, ruci tuti, illat ok. Felvettem a szökő évente használatos irhakabátom, és úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika ( kisfiam szerint Csipke Józsika, kicsit hím soviniszta a lelkem), de már ott volt mellettem a szőke herceg, szóval valamit nagyon tudhattam.
Megérkeztünk az étteremhez, csontba hasító hideg szél; nekem speciel a combcsontomba hasított, mert a szoknyám alá fújt a szemérmetlenje: szóval fáztam, mint kopasz tengerimalac a jégen. Az én erős és bátor férjem egy határozott mozdulattal ki akarta nyitni az étterem ajtaját, de az, lévén hogy zárva volt, majdnem sarokvasastul nyikkant az ölébe. Ijedt pincérek hada kezdte meg az evakuálást, mikor rájöttek, hogy csak az első, éhes és fázós vendégek érkeztek meg.
Bevackoltuk magunkat a helyünkre, már jöttek is a többiek. Az étteremnek van 3 féle menüsora (nyilván a szokásos A'la carte étlapon kívül), ami arról szól, hogy a méltán híres chef által megálmodott ételkreációk variálódnak szintén méltán híres borokkal. Na, mi ilyet kértünk, én szomorúan lemondtam a borokról, inkább egy szűzies Pina Coladaval vigasztalódtam.
Megkezdődött az ételköltemények felvonultatása. Azt hiszem, ha most le kellene írnom minden egyes fogást, elkopnának a körmeim; a lényeg, hogy az eddigiekben a Spektrumon és TV Paprikán látott hangyapöcsinyi adagok, és valami nyamvadvánnyal körbepiszkított tányérok végre értelmet nyertek: felfedeztük a konyhaMŰVÉSZETET. Olyan ízorgiákkal bombáztak minket, ami a legfrigidebbek vérét is felpezsdítette volna, zseniálisan összehozva az eddig együtt elképzelni sem mert ízeket. A vacsora nagy részében mást sem lehetett hallani az asztalunk felől, mint: Mmmmm! MMMMMMMmmmmm! Hmmmm! Ááááá! Ejjjj!- és még sorolhatnám, de szerintem aki valaha is látott régi, NDK-s pornót (én magam nem, de az erről szóló mesék és ezt követő vihogások ilyesmi képet vetítettek elém), az tudhatja, hogy a szinkronszínészek nagyot alkottak. Hát mi is. Nem fukarkodtunk az elismerő hangkibocsátásokkal, és a vacsora végén úgy ültünk a székeinken, mint egy csapat, a délutáni alvást váró óvodás.
Folyt.köv.
A szokásos napi rutint (értem most a délutáni alvást - a gyerekét és a miénket) kisfiam apázása törte meg fél 3kor, a büszke apa ment is kideríteni, mi a hangoskodás oka. Hát, naná. Kakilni kell. Tudni kell az én drága Uramról (a férjről), hogy akármilyen nagy és erős ember is, a gyermeke kakijától mindig ellágyul. De úgy igazán. És zölden.
Nem úgy most! Hősiesen végigcsinálta az ő nevét viselő kicsi emberke biliztetését, igaz, közben felettébb fura hangokat adott ki, de egyszer minden szarnak (pardon!) vége lesz alapon tudtam, hogy ezúttal sem lesz máshogy; vártam családom férfitagjait, hogy még az alig kinyílt szemem mellé bevetődjenek az ágyba és gyengéden tessékeljék ki a fáradtságot belőlem. Várakozásaimon felül teljesítettek és vidáman, frissen keltem ki az ágyból, csomagoltam össze 4 hétre elegendő gyermekruhát és egyéb kelléket egyetlen éjszakára, mondván, ki tudja mi lesz.
Csöppömet is gúnyába vágtam, jómagam is útra kész voltam, mikor a férjem lágyan búgó hangon megkérdezte, hogy vajon mikorra tervezem hazatérésem, lesz-e ideje egy szívet és testet melengető forró fürdőre. Még válaszolni sem tudtam úgy igazán (hebegés-habogás és irigykedő tekintetek ugyebár nem minősülnek válasznak), nyitom az ajtót és szembe mered velem egy másik nyitott ajtó: a kertkapu.
Igazi néptáncosfiús füttyögetésbe kezdek, de maximum a madarak bámulnak rám értetlenül, hogy mit erőlködök. Kutyák sehol. Visszaordibálok a férjnek, hogy fürdés helyett kutyát kéne keresni. Az önelégült vigyor, amit a lelki szemei előtt lebegő, forrófürdős-gőzölgős habos-babos semmittevés kreált, komor, láncfűrészes gyilkos tekintetté fagy.
Én közben bepakolom a gyereket a kocsiba a motyókkal együtt, közben érkezik az ember is. Na, bepattan mellém, viszem pár kört, hátha meglátjuk a két rosszaságot valahol. Persze nem. Csakhogy nekem közben mennem kell, a flancos ruhám helyett ugyanis még melegítőben nyomulok, csapzott hajjal és ijesztő arckifejezéssel. Megérkezek anyuékhoz, ők már sorfalat állva várják az unoka érkezését, gőzölög a leves, serceg a csirkesült, csorog a nyálam.
A gyerekbe lapátolok gépiesen egy tányér levest és némi madárhúst, közben lelki szemeim előtt az a kép villog, hogy könnyeimet nyelve, elmosódott szemfestékkel ülök majd az étterem asztalánál és mélyen együtt érzek valahol, távol az otthontól fázó kutyáinkkal.
Visszapattanok a kocsiba, kerekeket csikorgatva indulok ismételten a megmentésükre. Csakhogy a ház elé kanyarodva látom, hogy valaki (véltem: a férj) már learatta a babérokat. Kérdem tőle, hogy hogyan?, mikor?, hoogy?? Rövidke sztori következik kocsikázásról, szemeket meresztgetésről és véletlen kutyákat-megpillantásról. Méghozzá a 3. szomszédnál, bent az udvaron lelt rájuk. Becsengetett, és habzó szájjal követelte vissza ebeinket, amit a ház ura ímmel-ámmal teljesített is; valahogy nagyon beleélték magukat a "két új kutya gazdija" szerepbe. Pedig le kell szögeznem, bármennyire is szeretem a kutyáinkat, szépnek nem mondanám egyiket sem. A puli akkora, mint egy kisebb spániel és teljesen kerge, a yorki pedig (habár kölyökkorában édi-bédi gyönyörűségnek indult) olyan, mint egy mocsári patkány és egy háztájéki bárány keveréke, állandóan locsolva. Meg még büdi is. Ja, meg gyáva, mint a nyúl. Szóval vannak fura ízlésvilággal megáldott emberek (jóóó, mi nem tudhattuk, hogy ilyenek lesznek, a mieink, szeretjük őket, de akkor is!)...
Végre elértem mondókám lényegéhez: elkezdhettünk -immár nyugodt szívvel - készülődni. Haj belőve, ruci tuti, illat ok. Felvettem a szökő évente használatos irhakabátom, és úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika ( kisfiam szerint Csipke Józsika, kicsit hím soviniszta a lelkem), de már ott volt mellettem a szőke herceg, szóval valamit nagyon tudhattam.
Megérkeztünk az étteremhez, csontba hasító hideg szél; nekem speciel a combcsontomba hasított, mert a szoknyám alá fújt a szemérmetlenje: szóval fáztam, mint kopasz tengerimalac a jégen. Az én erős és bátor férjem egy határozott mozdulattal ki akarta nyitni az étterem ajtaját, de az, lévén hogy zárva volt, majdnem sarokvasastul nyikkant az ölébe. Ijedt pincérek hada kezdte meg az evakuálást, mikor rájöttek, hogy csak az első, éhes és fázós vendégek érkeztek meg.
Bevackoltuk magunkat a helyünkre, már jöttek is a többiek. Az étteremnek van 3 féle menüsora (nyilván a szokásos A'la carte étlapon kívül), ami arról szól, hogy a méltán híres chef által megálmodott ételkreációk variálódnak szintén méltán híres borokkal. Na, mi ilyet kértünk, én szomorúan lemondtam a borokról, inkább egy szűzies Pina Coladaval vigasztalódtam.
Megkezdődött az ételköltemények felvonultatása. Azt hiszem, ha most le kellene írnom minden egyes fogást, elkopnának a körmeim; a lényeg, hogy az eddigiekben a Spektrumon és TV Paprikán látott hangyapöcsinyi adagok, és valami nyamvadvánnyal körbepiszkított tányérok végre értelmet nyertek: felfedeztük a konyhaMŰVÉSZETET. Olyan ízorgiákkal bombáztak minket, ami a legfrigidebbek vérét is felpezsdítette volna, zseniálisan összehozva az eddig együtt elképzelni sem mert ízeket. A vacsora nagy részében mást sem lehetett hallani az asztalunk felől, mint: Mmmmm! MMMMMMMmmmmm! Hmmmm! Ááááá! Ejjjj!- és még sorolhatnám, de szerintem aki valaha is látott régi, NDK-s pornót (én magam nem, de az erről szóló mesék és ezt követő vihogások ilyesmi képet vetítettek elém), az tudhatja, hogy a szinkronszínészek nagyot alkottak. Hát mi is. Nem fukarkodtunk az elismerő hangkibocsátásokkal, és a vacsora végén úgy ültünk a székeinken, mint egy csapat, a délutáni alvást váró óvodás.
Folyt.köv.
2010. február 12., péntek
Terhességi tünet
Onnan tudom, hogy terhes vagyok (azon kívül, hogy mindentől, de tényleg mindentől hányingerem van), hogy jóval stresszesebben reagálok minden apró cseprő szirszarra.
A mai napot peckelte ki magának a kisfiam, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést. De lévén, hogy disznóölője nincs, marad a lelki és idegi kizsigerelés. Az még talán beleférne, hogy reggel 3/4 8kor már ott kukorékol mellettem (most sok kisebb gyerekes anyuka emlegeti az én anyukámat, hogy ezen mit vagyok úgy kiakadva, mikor az ő méhük kicsíny gyümölcse már fél 6kor totál aktív és elkezdi a napot), szó szerint kitaposva azt a maradék, szívmelengető kis álmot is a szememből, de hogy mindig megtalálja az étkezések időpontját a kakiláshoz, az már betett. Ráadásul nem kicsit és nem kicsit büdit termelt - megint. Persze ezt a hergeltséget enyhíti az a büszkeség, hogy 2évesemen már napközben nincs pelus és szól, amikor szeretne bilire ülni... de könyörgöm! Miért reggeli közben? Na, ez is még elfér a szőnyeg alatt, lépjünk tovább.
A következő húzása az, hogy többször egymás után, látszólag minden ok nélkül helyből akkorát zakózik, mint más egy-egy komolyabb nekiiramodás után. Az ember lánya ( gyermek anyja ) azt gondolná, hogy ezek a kis gumiemberek úgy vannak kitalálva, hogy egy ilyen kis elzúgásból még vissza is pattannak, de ez MA nem így van. Van viszont legjegesebb szíveket is felolvasztó sírás, több liter könnyel ötvözve. Persze ilyenkor lélekszakadva pattanok kisdedemhez, hogy keblemre öleljem és testemmel védjem meg a környezeti ártalmaktól. A könnyek hamar felszáradnak, a bibi hipp-hopp eltűnik, marad viszont a csínytevés. Még a babaillatot magamba szippantva ölelem gyermekem, de ő már el is felejtette, miért is borultunk össze és szilajul tépi a hajam vagy jobb esetben csak az orromba nyúl. Na, itt meghal a pillanat, anya visszatér a dolgához, a gyermek meg a bajkeveréshez. A legelső ilyen helyből-pofiragurulást követi még vagy 4, hasonló kimenetellel. A harmadiknál már fáradok.
Egyszercsak hazatoppan Apa, munícióval megpakolva. Nagy öröm, egymásra találás. Aztán Károlykám kitalálja, hogy a Valentin-napra apjának vett hiperszuper mérleget (nem röhög hangosan!!!!) szétüti egy seprűvel. Persze ezt szívgyenge édesanyja nem hagyhatja szó nélkül, mordulok is rá. Egy haloványka bűnbánatot látok átsuhanni a csöpp kis arcocskán, de azt hamar átírja a huncutság árnyéka. Újabb csapást mér az ártatlan mérlegre, kicsit hangosabb válaszreakciót váltva ki belőlem.
Ez megy még körülbelül 2 percig, a mérleg szenved kegyetlenül, de én is. Egyszercsak patt! szakad a cérna. Egy támadó menyét arckifejezésével rivallok kikerekedett szemű fiacskámra, mondván menjen csak egy kicsit gondolkodni a szobájába. Ja, elfejeltettem mondani, hogy az Apa mindeközben rántottát készített, az egészből maximum a hatalmas csattanások juthattak el hozzá. Na meg az én utolsó hörgésem. A gyerek keserves arccal, a fenekét fogva (akkora színész!) oldalog a szobája felé, és sírva kéri a bocsánatomat. Apa megkérdezi, hogy miért vertem a fenekére. Hűdötten nézek rá, mondom neki, hogy 2 méternél nem mentem közelebb a gyerekhez. Összeröhögünk, hogy még szomorú perceiben is képes mosolyt csalni az arcunkra szerelmünk gyümölcse, aki egyébként már rég nem a szobája felé tart, hanem mit egy óriásra, a bokámtól pislog felfelé, és vagy hatodszor mondja, hogy bocsánatot kérek. Persze, hogy ismét megölelgetem, elmondom, hogy nagyon szeretem, csak fogadjon szót és ne csapkodjon a seprűvel, mert az talán nem illendő. Értelmesen pislog rám, krokodilkönnyeit letörlöm, összeragasztom a megrepedezett szívemet (amely minden egyes sírásnál repedezik, mégiscsak a szívem csücske sírdogál), és hatalmas csókot nyomok a homlokára. Nagy egyetértésben válunk el egymástól, és én a szemem sarkából csak annyit látok, ahogy egy csöppnyi kéz nyúl a seprűért....
A mai napot peckelte ki magának a kisfiam, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést. De lévén, hogy disznóölője nincs, marad a lelki és idegi kizsigerelés. Az még talán beleférne, hogy reggel 3/4 8kor már ott kukorékol mellettem (most sok kisebb gyerekes anyuka emlegeti az én anyukámat, hogy ezen mit vagyok úgy kiakadva, mikor az ő méhük kicsíny gyümölcse már fél 6kor totál aktív és elkezdi a napot), szó szerint kitaposva azt a maradék, szívmelengető kis álmot is a szememből, de hogy mindig megtalálja az étkezések időpontját a kakiláshoz, az már betett. Ráadásul nem kicsit és nem kicsit büdit termelt - megint. Persze ezt a hergeltséget enyhíti az a büszkeség, hogy 2évesemen már napközben nincs pelus és szól, amikor szeretne bilire ülni... de könyörgöm! Miért reggeli közben? Na, ez is még elfér a szőnyeg alatt, lépjünk tovább.
A következő húzása az, hogy többször egymás után, látszólag minden ok nélkül helyből akkorát zakózik, mint más egy-egy komolyabb nekiiramodás után. Az ember lánya ( gyermek anyja ) azt gondolná, hogy ezek a kis gumiemberek úgy vannak kitalálva, hogy egy ilyen kis elzúgásból még vissza is pattannak, de ez MA nem így van. Van viszont legjegesebb szíveket is felolvasztó sírás, több liter könnyel ötvözve. Persze ilyenkor lélekszakadva pattanok kisdedemhez, hogy keblemre öleljem és testemmel védjem meg a környezeti ártalmaktól. A könnyek hamar felszáradnak, a bibi hipp-hopp eltűnik, marad viszont a csínytevés. Még a babaillatot magamba szippantva ölelem gyermekem, de ő már el is felejtette, miért is borultunk össze és szilajul tépi a hajam vagy jobb esetben csak az orromba nyúl. Na, itt meghal a pillanat, anya visszatér a dolgához, a gyermek meg a bajkeveréshez. A legelső ilyen helyből-pofiragurulást követi még vagy 4, hasonló kimenetellel. A harmadiknál már fáradok.
Egyszercsak hazatoppan Apa, munícióval megpakolva. Nagy öröm, egymásra találás. Aztán Károlykám kitalálja, hogy a Valentin-napra apjának vett hiperszuper mérleget (nem röhög hangosan!!!!) szétüti egy seprűvel. Persze ezt szívgyenge édesanyja nem hagyhatja szó nélkül, mordulok is rá. Egy haloványka bűnbánatot látok átsuhanni a csöpp kis arcocskán, de azt hamar átírja a huncutság árnyéka. Újabb csapást mér az ártatlan mérlegre, kicsit hangosabb válaszreakciót váltva ki belőlem.
Ez megy még körülbelül 2 percig, a mérleg szenved kegyetlenül, de én is. Egyszercsak patt! szakad a cérna. Egy támadó menyét arckifejezésével rivallok kikerekedett szemű fiacskámra, mondván menjen csak egy kicsit gondolkodni a szobájába. Ja, elfejeltettem mondani, hogy az Apa mindeközben rántottát készített, az egészből maximum a hatalmas csattanások juthattak el hozzá. Na meg az én utolsó hörgésem. A gyerek keserves arccal, a fenekét fogva (akkora színész!) oldalog a szobája felé, és sírva kéri a bocsánatomat. Apa megkérdezi, hogy miért vertem a fenekére. Hűdötten nézek rá, mondom neki, hogy 2 méternél nem mentem közelebb a gyerekhez. Összeröhögünk, hogy még szomorú perceiben is képes mosolyt csalni az arcunkra szerelmünk gyümölcse, aki egyébként már rég nem a szobája felé tart, hanem mit egy óriásra, a bokámtól pislog felfelé, és vagy hatodszor mondja, hogy bocsánatot kérek. Persze, hogy ismét megölelgetem, elmondom, hogy nagyon szeretem, csak fogadjon szót és ne csapkodjon a seprűvel, mert az talán nem illendő. Értelmesen pislog rám, krokodilkönnyeit letörlöm, összeragasztom a megrepedezett szívemet (amely minden egyes sírásnál repedezik, mégiscsak a szívem csücske sírdogál), és hatalmas csókot nyomok a homlokára. Nagy egyetértésben válunk el egymástól, és én a szemem sarkából csak annyit látok, ahogy egy csöppnyi kéz nyúl a seprűért....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)