A mai napom olyan volt, hogy egy, A lowoodi árva című méltán kedvenc könyvemben szereplő komor, szürke ruhás, feszes kontyos nevelőnő is elsápadt volna, bármennyire is vérszegénnyé tette már az állandó napfény és lelki boldogság hiánya. Most, hogy ebből a mondatból viszonylag egyenes gerinccel kikeveredtem, megpróbálom hűen ecsetelni, mire is gondolok.
Reggel a megszokottnál korábban voltam kénytelen felkelni, amit tetézett a feszített tempójú éjszakai műszakom is. Mert ugyebár melyik, minden DNS-szálában ízig-vérig anya bírná ki, hogy köhögőrohamot produkáló kisdedéhez ne nyargaljon át, vagy ha csak felmerül a gondolat, mely szerint ugyanez a gyermek esetleg nincs megfelelően befedve egy meleg takaróval, álmatlanul forgolódik mindaddig, amíg kómás agyába be nem villan a megoldás: meg kellene győződni a helyzet komolyságáról. A pici test persze nyakig betakarva, de ha már idáig eljutottam, gondoltam egy WC-járat is belefér. Na, itt csúszott el a viszonylag gyors visszaalvásom, mert a villanykapcsolgatás szinte végelegesen kiverte a szememből az álmosságot. De végül mégiscsak én nyertem és reggelig egy pózba güzsörödve, mint akit fejbe vertek, aludtam.
Reggel ugyanaz a köhögés ébresztett, ami már oly ismerősen csengett, félálomban oda is kapartam egyet Apának, hogy legyen oly jó, és hozza át közénk a trónörököst. Ezt a mozdulatsort persze nem a nőiesség oltárára szántam, mert nagyjából úgy zajlott, hogy gyengéden sípcsonton rúgtam Emberem és mordultam egyet, hogy: gyerek! Ilyenkor pironkodom, hogy hová lett a fent említett nevelőnők állandó tartása és minden helyzetben kikezdhetetlen udvariassága. Sajnos elnyomja az álmosság és a terhes hormonjaim. Majd október környékén visszatér a Nő és elköltözik a sárkány (már ha az új jövevény nem rágja szét véresre a mellbimbóm és napi 5 órát hagy aludni; a már meglévő gyerekemről nem is beszélve - na tőle nem a cicim féltem, inkább az ép elmémet).
Az ágyjelenet után következett a reggeli menet: kakaófőzés és kávé szürcsölés. Szegény pici fiacskám, köhögése hatására kidobta a taccsot (ilyenkor éljenzek, hogy nem perzsa szőnyeg van a nappaliban, hanem gagyi rongyszőnyegféleség, abban eltűnt a cucc). Nagy sajnálgatások, ölelgetés, átöltöztetés. Na, szerintem ebben a pillanatban döntötte el szemeink fénye, hogy akkor ennek jegyében teljen a nap: ma ő lesz az elesett gyerek. Láza egész nap egyáltalán nem volt, de ha nem hallottam 1436-szor, hogy "anya" , akkor egyszer sem. És mindezt olyan keservesen és szíveket szaggatóan, hogy még 378-ig egészen jól bírtam is.
Reggelizni ugyan nem volt hajlandó a csemetém, de a párom szüleinél jól belakott és jót hisztizett, mikor gonosz mostoha módjára lefejtettük imádott unokanővéréről és hazahurcoltuk aludni. Szerencsére a délutáni alvás forgatókönyve nem változott: ágyba mászott magától, cumit vett a szájába, betakartatta magát, meghallgatott egy 1 perces rögtönzött mesét és már aludt is.
Az ébredést bezzeg sikerült úgy elcifráznia, hogy még a (terhességen kívül) sziklaszilárd anyukája is sírdogált egy sort. Történt ugyanis, hogy az ébredéstől számított 10 percen keresztül elhangzó keserves "anyák" száma kitette a napi kvóta felét, fájdalommal és szenvedéssel összekutyulva. Keblemre szorítottam kisdedem, aki nem átallotta gyengécskén rám hajtani kisírt szemes kis kobakját és olyan pillamozdulatokat produkált, hogy még a Terminátor is felmondta volna jól jövedelmező "kőkemény vagyok" hivatását ennek hatására. Csoda, ha kétségbeesetten ringattam és sírtam én is? Tetézte riadalmam, hogy elhangzott a bűvös "fáj" szó, adrenalinszintemet és az ő csinos popóját az egekbe rugdosva. Kérdem: hol? A pocakom - hangzik a nem túl megnyugtató válasz. Gyors fejszámolás: de hiszen ma még nem volt kaki, csak két próbálkozás, na, bizti be van dugulva a csöppöm. Gyors kamilla tea főzés Apa részéről, hipp-hopp hűtés az enyémről, nagy kanál méz és máris hangos nyeldeklés a válaszreakció -a gyerek irányából. A többi már türelemjáték.
Vártunk is a megfelelő türelemmel, habár szívünk huncut kis csücske mindent megtett, hogy a szülei, kiknek száma kettő, legalább hat irányba kezdjenek futni. Én, idegeimet újrakötve megéreztem az éhség erejét, gyorsan melegítettem magamnak egy kis vacsorát és kopogó szemmel, csorgó nyállal vetettem rá magam. Jobban filmen nem tudják megcsinálni a (számomra tragi-) komikus jelentet; abban a pillanatban, ahogy az első falaton összecsukódott gyönygy fogaim sora, egy halk, bizalmas hang megszólalt a szobájából: kakilniii keeeeell! Megállt a számban a villa, színváltós fejjel néztem kivert kutya nézésű férjemre, hogy csináljon valamit. Félelme beigazolódott: ő ment kakiltatni. Csend szállt a házra, földöntúli békességben és jó étvággyal tudtam elfogyasztani kis étkemet. Még a kedvesem zilált tekintete sem tudott kibillenteni a szinte meditációs állapotomból, pedig igazán épületes látvány volt, ahogy a tele bilivel közlekedett, majd a WC lehúzása után megrökönyödve kérdezte, hogy a piszkos bilivel mit szoktam csinálni. Kedvem lett volna egy nem túl kedves: minden alkalommal újat veszek szöveghez, de aztán inkább felvilágosítottam, hogy ki szoktam mosni. Még vett volna egy újat. Hősiesen kimosta, majd jött mesélni az őt ért borzalmas hatásokat. Szerencsére én ekkor már túl voltam az utolsó falatomon, aprítottam a maradékot a kicsinek, hogy jöhessen kuplerájt csinálni.
A vacsorát követte még jó pár helyből elvágódás hangos vonyítás körettel, egy-két kósza hintázási kísérlet, ami rendre kudarcba fulladt. De csak megszólalt a lelkiismeretem: bármily ramatyul is vagyok és kísért a hányinger különböző erősségi fokozatokban (általában a durva és a brutál között), a gyerek csak gyerek, igényli a foglalkozást. Egy építő ötlet villant be: kreáljunk sátrat ennek a tüneménynek, úgyis teljes joggal megérdemli, hisz egy angyal volt egész nap. Összeszedve minden sátorépítő tudásomat nekiálltam barkácsolni egy valamire való búvóhelyet, persze rögtön, mint vérszagot fogott hiéna, megjelent a párom és egészen érthetően a tudtomra adta, hogy ő máshogy csinálná. Hát csinálja, mégiscsak férfiember, mégiscsak fiúgyereknek készül a sátor, hajrá. Nem telt bele 3 perc, olyan sátor figyelt büszkén a gyerekszobában, hogy megdobbant a szívem. A gyereknek is, aki azzal foglalta el magát, hogy autógyűjteményét szépen becipelte a rejtekhelyre. Élvezte is olyan 4 percig a sátortémát, aztán úgy döntött, hogy az őt oly nagyon szerető és őt mindenben támogató szülei idegmaradványain hancúrozni mégiscsak élvezetesebb móka, maradt hát ennél az időtöltésnél.
Azt már meg sem említem, hogy fürdés közben egy fél liter habot kent a szemébe és még hatóidő előtt olyan ordításba fogott, hogy ha csillagos, meleg, nyitott-ablakos nyári éjszaka lett volna, már a sitten csócsálnánk a kenyérhéjat, mert valamelyik alig rosszindulatú szomszéd tutira felhívta volna a NANE-t. 06-80-501-101
Jó éjt, édes kisfiam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése