Már elég régóta tudom, hogy február 13-án, szombaton egy nagyon exkluzív helyre megyünk a férjemmel (és még 2 párral) vacsorázni. A gyermekelhelyezést már jó előre megoldottam (drága jó szülém voltak oly jók, és vállalták a kihívást), ruhakölteményem megálmodtam, jöhetett a NAGY NAP.
A szokásos napi rutint (értem most a délutáni alvást - a gyerekét és a miénket) kisfiam apázása törte meg fél 3kor, a büszke apa ment is kideríteni, mi a hangoskodás oka. Hát, naná. Kakilni kell. Tudni kell az én drága Uramról (a férjről), hogy akármilyen nagy és erős ember is, a gyermeke kakijától mindig ellágyul. De úgy igazán. És zölden.
Nem úgy most! Hősiesen végigcsinálta az ő nevét viselő kicsi emberke biliztetését, igaz, közben felettébb fura hangokat adott ki, de egyszer minden szarnak (pardon!) vége lesz alapon tudtam, hogy ezúttal sem lesz máshogy; vártam családom férfitagjait, hogy még az alig kinyílt szemem mellé bevetődjenek az ágyba és gyengéden tessékeljék ki a fáradtságot belőlem. Várakozásaimon felül teljesítettek és vidáman, frissen keltem ki az ágyból, csomagoltam össze 4 hétre elegendő gyermekruhát és egyéb kelléket egyetlen éjszakára, mondván, ki tudja mi lesz.
Csöppömet is gúnyába vágtam, jómagam is útra kész voltam, mikor a férjem lágyan búgó hangon megkérdezte, hogy vajon mikorra tervezem hazatérésem, lesz-e ideje egy szívet és testet melengető forró fürdőre. Még válaszolni sem tudtam úgy igazán (hebegés-habogás és irigykedő tekintetek ugyebár nem minősülnek válasznak), nyitom az ajtót és szembe mered velem egy másik nyitott ajtó: a kertkapu.
Igazi néptáncosfiús füttyögetésbe kezdek, de maximum a madarak bámulnak rám értetlenül, hogy mit erőlködök. Kutyák sehol. Visszaordibálok a férjnek, hogy fürdés helyett kutyát kéne keresni. Az önelégült vigyor, amit a lelki szemei előtt lebegő, forrófürdős-gőzölgős habos-babos semmittevés kreált, komor, láncfűrészes gyilkos tekintetté fagy.
Én közben bepakolom a gyereket a kocsiba a motyókkal együtt, közben érkezik az ember is. Na, bepattan mellém, viszem pár kört, hátha meglátjuk a két rosszaságot valahol. Persze nem. Csakhogy nekem közben mennem kell, a flancos ruhám helyett ugyanis még melegítőben nyomulok, csapzott hajjal és ijesztő arckifejezéssel. Megérkezek anyuékhoz, ők már sorfalat állva várják az unoka érkezését, gőzölög a leves, serceg a csirkesült, csorog a nyálam.
A gyerekbe lapátolok gépiesen egy tányér levest és némi madárhúst, közben lelki szemeim előtt az a kép villog, hogy könnyeimet nyelve, elmosódott szemfestékkel ülök majd az étterem asztalánál és mélyen együtt érzek valahol, távol az otthontól fázó kutyáinkkal.
Visszapattanok a kocsiba, kerekeket csikorgatva indulok ismételten a megmentésükre. Csakhogy a ház elé kanyarodva látom, hogy valaki (véltem: a férj) már learatta a babérokat. Kérdem tőle, hogy hogyan?, mikor?, hoogy?? Rövidke sztori következik kocsikázásról, szemeket meresztgetésről és véletlen kutyákat-megpillantásról. Méghozzá a 3. szomszédnál, bent az udvaron lelt rájuk. Becsengetett, és habzó szájjal követelte vissza ebeinket, amit a ház ura ímmel-ámmal teljesített is; valahogy nagyon beleélték magukat a "két új kutya gazdija" szerepbe. Pedig le kell szögeznem, bármennyire is szeretem a kutyáinkat, szépnek nem mondanám egyiket sem. A puli akkora, mint egy kisebb spániel és teljesen kerge, a yorki pedig (habár kölyökkorában édi-bédi gyönyörűségnek indult) olyan, mint egy mocsári patkány és egy háztájéki bárány keveréke, állandóan locsolva. Meg még büdi is. Ja, meg gyáva, mint a nyúl. Szóval vannak fura ízlésvilággal megáldott emberek (jóóó, mi nem tudhattuk, hogy ilyenek lesznek, a mieink, szeretjük őket, de akkor is!)...
Végre elértem mondókám lényegéhez: elkezdhettünk -immár nyugodt szívvel - készülődni. Haj belőve, ruci tuti, illat ok. Felvettem a szökő évente használatos irhakabátom, és úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika ( kisfiam szerint Csipke Józsika, kicsit hím soviniszta a lelkem), de már ott volt mellettem a szőke herceg, szóval valamit nagyon tudhattam.
Megérkeztünk az étteremhez, csontba hasító hideg szél; nekem speciel a combcsontomba hasított, mert a szoknyám alá fújt a szemérmetlenje: szóval fáztam, mint kopasz tengerimalac a jégen. Az én erős és bátor férjem egy határozott mozdulattal ki akarta nyitni az étterem ajtaját, de az, lévén hogy zárva volt, majdnem sarokvasastul nyikkant az ölébe. Ijedt pincérek hada kezdte meg az evakuálást, mikor rájöttek, hogy csak az első, éhes és fázós vendégek érkeztek meg.
Bevackoltuk magunkat a helyünkre, már jöttek is a többiek. Az étteremnek van 3 féle menüsora (nyilván a szokásos A'la carte étlapon kívül), ami arról szól, hogy a méltán híres chef által megálmodott ételkreációk variálódnak szintén méltán híres borokkal. Na, mi ilyet kértünk, én szomorúan lemondtam a borokról, inkább egy szűzies Pina Coladaval vigasztalódtam.
Megkezdődött az ételköltemények felvonultatása. Azt hiszem, ha most le kellene írnom minden egyes fogást, elkopnának a körmeim; a lényeg, hogy az eddigiekben a Spektrumon és TV Paprikán látott hangyapöcsinyi adagok, és valami nyamvadvánnyal körbepiszkított tányérok végre értelmet nyertek: felfedeztük a konyhaMŰVÉSZETET. Olyan ízorgiákkal bombáztak minket, ami a legfrigidebbek vérét is felpezsdítette volna, zseniálisan összehozva az eddig együtt elképzelni sem mert ízeket. A vacsora nagy részében mást sem lehetett hallani az asztalunk felől, mint: Mmmmm! MMMMMMMmmmmm! Hmmmm! Ááááá! Ejjjj!- és még sorolhatnám, de szerintem aki valaha is látott régi, NDK-s pornót (én magam nem, de az erről szóló mesék és ezt követő vihogások ilyesmi képet vetítettek elém), az tudhatja, hogy a szinkronszínészek nagyot alkottak. Hát mi is. Nem fukarkodtunk az elismerő hangkibocsátásokkal, és a vacsora végén úgy ültünk a székeinken, mint egy csapat, a délutáni alvást váró óvodás.
Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése