Onnan tudom, hogy terhes vagyok (azon kívül, hogy mindentől, de tényleg mindentől hányingerem van), hogy jóval stresszesebben reagálok minden apró cseprő szirszarra.
A mai napot peckelte ki magának a kisfiam, hogy megadja nekem a kegyelemdöfést. De lévén, hogy disznóölője nincs, marad a lelki és idegi kizsigerelés. Az még talán beleférne, hogy reggel 3/4 8kor már ott kukorékol mellettem (most sok kisebb gyerekes anyuka emlegeti az én anyukámat, hogy ezen mit vagyok úgy kiakadva, mikor az ő méhük kicsíny gyümölcse már fél 6kor totál aktív és elkezdi a napot), szó szerint kitaposva azt a maradék, szívmelengető kis álmot is a szememből, de hogy mindig megtalálja az étkezések időpontját a kakiláshoz, az már betett. Ráadásul nem kicsit és nem kicsit büdit termelt - megint. Persze ezt a hergeltséget enyhíti az a büszkeség, hogy 2évesemen már napközben nincs pelus és szól, amikor szeretne bilire ülni... de könyörgöm! Miért reggeli közben? Na, ez is még elfér a szőnyeg alatt, lépjünk tovább.
A következő húzása az, hogy többször egymás után, látszólag minden ok nélkül helyből akkorát zakózik, mint más egy-egy komolyabb nekiiramodás után. Az ember lánya ( gyermek anyja ) azt gondolná, hogy ezek a kis gumiemberek úgy vannak kitalálva, hogy egy ilyen kis elzúgásból még vissza is pattannak, de ez MA nem így van. Van viszont legjegesebb szíveket is felolvasztó sírás, több liter könnyel ötvözve. Persze ilyenkor lélekszakadva pattanok kisdedemhez, hogy keblemre öleljem és testemmel védjem meg a környezeti ártalmaktól. A könnyek hamar felszáradnak, a bibi hipp-hopp eltűnik, marad viszont a csínytevés. Még a babaillatot magamba szippantva ölelem gyermekem, de ő már el is felejtette, miért is borultunk össze és szilajul tépi a hajam vagy jobb esetben csak az orromba nyúl. Na, itt meghal a pillanat, anya visszatér a dolgához, a gyermek meg a bajkeveréshez. A legelső ilyen helyből-pofiragurulást követi még vagy 4, hasonló kimenetellel. A harmadiknál már fáradok.
Egyszercsak hazatoppan Apa, munícióval megpakolva. Nagy öröm, egymásra találás. Aztán Károlykám kitalálja, hogy a Valentin-napra apjának vett hiperszuper mérleget (nem röhög hangosan!!!!) szétüti egy seprűvel. Persze ezt szívgyenge édesanyja nem hagyhatja szó nélkül, mordulok is rá. Egy haloványka bűnbánatot látok átsuhanni a csöpp kis arcocskán, de azt hamar átírja a huncutság árnyéka. Újabb csapást mér az ártatlan mérlegre, kicsit hangosabb válaszreakciót váltva ki belőlem.
Ez megy még körülbelül 2 percig, a mérleg szenved kegyetlenül, de én is. Egyszercsak patt! szakad a cérna. Egy támadó menyét arckifejezésével rivallok kikerekedett szemű fiacskámra, mondván menjen csak egy kicsit gondolkodni a szobájába. Ja, elfejeltettem mondani, hogy az Apa mindeközben rántottát készített, az egészből maximum a hatalmas csattanások juthattak el hozzá. Na meg az én utolsó hörgésem. A gyerek keserves arccal, a fenekét fogva (akkora színész!) oldalog a szobája felé, és sírva kéri a bocsánatomat. Apa megkérdezi, hogy miért vertem a fenekére. Hűdötten nézek rá, mondom neki, hogy 2 méternél nem mentem közelebb a gyerekhez. Összeröhögünk, hogy még szomorú perceiben is képes mosolyt csalni az arcunkra szerelmünk gyümölcse, aki egyébként már rég nem a szobája felé tart, hanem mit egy óriásra, a bokámtól pislog felfelé, és vagy hatodszor mondja, hogy bocsánatot kérek. Persze, hogy ismét megölelgetem, elmondom, hogy nagyon szeretem, csak fogadjon szót és ne csapkodjon a seprűvel, mert az talán nem illendő. Értelmesen pislog rám, krokodilkönnyeit letörlöm, összeragasztom a megrepedezett szívemet (amely minden egyes sírásnál repedezik, mégiscsak a szívem csücske sírdogál), és hatalmas csókot nyomok a homlokára. Nagy egyetértésben válunk el egymástól, és én a szemem sarkából csak annyit látok, ahogy egy csöppnyi kéz nyúl a seprűért....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése