Még ő se?!

Van egy játékunk a nagyfiammal, mégpedig arról, hogy ki mennyire szereti a másikat. Ma reggel is előkerült a tarsolyból ez a kedves elfoglaltság.

Ő: Anya, szeretsz?
Én: A legjobban a világon!
Ő: Én annyira szeretlek, mint amekkora ez a ház.
Én: Én annyira, mint ahány falevél van a világon.
(homlokráncolás, erős gondolkodás)
Ő: Én annyira szeretlek, mint amekkora ez a ház ( gondolom azt gondolta, hogy először talán nem fogtam fel ennek a monumentalitását). Anya, ez a ház a világon a legnagyobb?
Én: Nem, kicsim, vannak nagyobbak is. De azért nagy.
Ő: Akkor én annyira szeretlek, hogy el sem tudom mondani. A világon senki nem tudja elmondani. Még a beszélő cápák sem.
Én: ???

Karácsony, te gyönyörű

Így, Kariünnep előtt 3 nappal azért szép tőlem, hogy az arcomhoz kapkodok, hogy kicsit fel kéne venni a ritmust. De hát hogy a fenébe lennék dzsingölbellsz hangulatban, amikor tegnap még hatszáz ágra sütött a nap és azon filóztam, hogy lehet, hogy rövid naciban kéne nyomulni.
Ma végre szállingózott 4 pehelynyi hó jelezve, hogy tulajdonképpen létjogosultságra vágyik, de a meglehetős enyheség leszavazta. Ennek ellenére érezhetőbben közelebb kerültem a szeretet ünnepéhez lelkileg, kicsit meg is könnyeztem magam, hogy mekkora arc vagyok 2 gyerekkel a hátam mögött (vagy épp mikor hol), és hogy jókor szembesülök a lelkem feldíszítésének időszerűségével. Most, hogy az előbbi mondatból kikecmeregtem, eszmefuttatgatok kicsit.
Tegnap hazaesik az ember, nem titkolt szándékkal, hogy megmutatja az ajándékomat, hogy ugyan próbáljam má' fel, nehogy má' ne legyen jó. Felpróbálom, hisztérikusan körbeugrálom, becsurrantok, mint egy kiskutya, aztán kushadva visszaadom és fancsalogva eloldalgok. Merthogy elvette és el is tette a gazgalád. Következő megpróbáltatásom a gyerekem ovisajándékának figyelmen kívül hagyása volt, pedig szerencsétlen elsőszülöttem bőszen ecsetelte hogy mi van benne, hiába fogták le 3-an 6 felől, hogy elhalgasson már, az Istennek nem értette, hogy miért ne oszthatná meg velem az örömét. Leszavaztuk, az apja meg olyan hihetetlenül jól látható és szemet szúró helyre "dugta" csimotánk borítékát, hogy azóta is lépten-nyomon összenézek azzal, a kíntól fetrengve.
Ha valaki, én nem bírtam soha éltemben a meglepetéseken való időszerű meglepődést, én mindig magányosan futottam a köröket, mert addig szimatoltam-kutattam, míg meg nem találtam mindet. Aztán persze jött a színészi véna és pilledeztem a fa alatt, hogy aztaszentégesmindenit de meg vagyok lepődve, belül meg ment a kuncogás ezerrel. A férjemmel ezért találtunk nagyon egymásra, mert addig nyomultunk minden Karácsony előtt eddig, hogy 1 de inkább 2 nappal Szenteste előtt mindig átadtuk az ajándékainkat, aztán anyáztunk a meghitten csillogó fa alatt, hogy nem vagyunk épelméjűek. De idén más lesz (persze...), idén meg csak a felét mondtam el, hogy mit kap (a többit csak sejti).
Na, de lapozzunk az ajándékgikszerről az előkészületek címszóig. Mert az valahogy mindig 251-szer nagyobb, mint maga a durranás. Mert ugye nagytakarítunk egyet (én magam nem értem miért teszem, 4 percig nem tart a 6 órás robotolásom), főzünk valami ünnepit (én nem, mert egész Karácsony alatt maximum hideget eszünk itthon, lehet kővel dobálni), sütünk (na, az megy nekem is), agyondíszítjük az egész házat, kertet, kutyát, autót, auránkat, stb.. Szétagyaljuk magunkat, hogy kinek mit kéne, ami nem landol a csereosztályon vagy rosszabb esetben "a világmindenség legbénább ajándékai" című listán. Rohangálunk, mint az a bizonyos falon rohangálós pók és mérgezett egér keveréke, idegeskedünk, dugókban őszülünk, anyázunk, kurv@anyázunk, egyre durvábban, kiégünk, felépülünk és újra kiégünk. És a java csak most jön! Becsomaglolgatjuk aprólékosan, precízkedve az ajándékokat, felkártyázgatjuk, beletesszük szívünket-lelkünket, cincogva várjuk, hogy majd hogy örülnek ennek a népek. A nagy napon kirittyentjük magunkat, egész nap olyanok vagyunk (én) mint valami elfuserált dáma. Én még csücsörítek is finoman, hogy még előkelőbbnek tűnjek, tipegek ide-oda, huszonnegyedszer is betolom a széket, tizenharmadszor is lehajtom a budiülőkét morgás nélkül, nyolcadszor is előveszem a porszívót és végigmegyek a házon, mert a gyerekeim pont ezen a csodálatos napon találtak valahol elfekvőben egy rommá száradt kiflit és paintballoznak vele végig az egész házon és az én kisült idegeimen. Máskor is megteszik, de ezen a napon valahogy jobban csípi a szemem. Ilyenkor fossa szét a legszebb ünneplőjét a kicsi és akad fent egy kilincsen a nagy, hogy még egy adag mosás és fércelés is belesűrűsödhessen ebbe a meghatóan szép és önzetlen napba. És még el sem indultunk a családi ebédre, hol szintén sok illatozó, ropogós rokon várja, hogy ehessünk végre egy jót és olaszosan feldúljuk a szomszédok békéjét.
Miután maximálisan paraszimpatikus állapotban heverünk szanaszét a nappaliban, a karácsonyfa alatt tornyosuló ajándékok várják, hogy kupacokba kerüljenek és felcincáltassanak. Ilyenkor az én szemem nem a meghatódottságtól csillog ragyogóan, hanem belül zokogok, amiért a gondosan, precízen, szívvel-lélekkel becsomagolt ajándékaim ruházatai kegyetlen módon és gyorsasággal, erőszakkal tépetnek le és hullanak egy sarokba kitörő tapsvihar nélkül. Sorsok... Ilyenkor tankol fel az ember egész évre való borotvahabbal, tusfürdővel, szappanoperákkal, lányregényekkel, sálakkal. Mert Urambocsá' mi nem veszünk fel áruhitelt egy elefántos körhintára vagy egy "csak oda" Fidzsi-szigeteki álomluxushipernyaralásra. Ezek gesztusok.
És ezzel tulajdonképpen le is zárul a Karácsony protokoll része, a többi rajtunk múlik.


Ebben a rohanó világban (úúú, kezdem a vének dumáját, nyááálas) álljunk meg egy kicst, felejtsük el a kényszeresség érzését, nézzünk tisztán egymás szemébe. Lássuk meg a másikat és adjunk egy őszinte, igazi ölelést is a pénzen vett ajándékok mellé. Ölelek mindenkit, aki ezt olvassa, és Áldott, Békés, igazán Boldog Karácsonyt kívánok!
(Pedig az eleje milyen jó volt, mi?... :) )

Fülmosást! (is)

A három krapi együtt fürdik, mert az muris. Locsolják egymást, magukat és a fürdőt. Utóbbi szenvedi el mindig a legtöbb megpróbáltatás, ezzel egyenes arányban pedig az ősz hajszálaim is hatványozódnak.
Szinte mindig történik valami apró esemény, humormorzsa, de ez a mai különösen megtetszett:

A nagyobbikom ezerrel tolja a pancsi témát, már-már extázisba esik, nem hallva semmit a környezetéből (hagydabba mert összeakad a bajszunk, MONDOM HOGY HAGYD ABBA!! és társai), amikor épp a kád mögötti egyre valószínűbb penésztelepet táplálja éltető vízsugárral vagy szappanozza könyékig a kezeit, hogy azt egy ultralaza mozdulattal úgy kenje a szemébe, hogy annak látványa még a méterekre lévő édes anyukáját is megcsípi. Naszóval, nem hall. Kizár.
Ezt a buzgóságot használja ki emberem és kér meg, hogy egy óvatlan pillanatban mossam már meg a hátát és már szorgosan szappanozgatja is a kétoldalú szivacsot én meg állok neki fürdetni, amikor férj megszólal: "A durvábbik felével mosd." Okoskám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő is benne van a társalgásban megkérdi: " Anya, miért mondta apa, hogy a kurva fenekével?" Szivacs elejt, a röhögéstől majdnem lefejeltem a kád szélét és begurultam a szárító alá.

Mintaanya

Történt még a nyáron, hogy a főtéren bandáztunk a forróságban és bizony megkívánta hab testünk a fagyit a nagyobbik fiammal. Berongyoltunk hát a cukiba és magunkává tettünk pár gombócnyit az életmenő készítményből, a főtér szélén leülve pedig reklámba-illően elnyaltuk. Na, a fagyi evés közben csapódott hozzánk egy szöszi kiscsaj, aki 20 cm-ről olyan elemi erővel nézte ki a számból a fagyit, hogy az már-már magától megindult a szája felé. Kért, hogy vegyek neki is. Mondom, anyukád megengedi? Persze - jött azonnal a válasz. Mondom hol van az anyukád? Ott - mutat egy rövid hajú, 120 kilós, hajlott hátú nő irányába a filigrán kislány. Először azt hittem, szivat, de nem. Az tényleg az anyja volt még egy ikerbabakocsinyi csimotával meg egy nagyobb tesóval megspékelve. Ott volt még a fater is, nem túl bizalomgerjesztő alaparcállással. Mondom a kislánynak (megsajnáltam szegényt, úgy csorgott a nyála, megaztán egy szál kis szoknyában nyomult a rekkenő hőségben, fényvédő nuku, meg is volt sülve pöttyet), hívja ide az édesanyját, elbeszélgetek vele a fagyi ügyről. Hát azt nem, de azért vegyek neki. Ekkor az én édesanyám már nem bírta cérnával, éppenhogy kézen nem fogta a törpillát, hogy elinduljon fagyit vételezni, amikor rásüvöltöttem, hogy eszébe ne jusson! Na, nem azért, mert egy szarrágó, irigy dög vagyok, hanem mert mi van, ha cukros a kiscsaj? Vagy tejérzékeny? Vagy csak az anyja érzékeny a jótékony cukros nénikre, és engem talál úgy tarkón illetni, hogy a fagyi tölcsér csókol gigán tőle? Szóval nem mentem bele ebbe a bizniszbe. A kislány emléke ( meg a felmenőié) azonban belém ivódtak.
A történetem úgy kapcsolódik az előzőbe, hogy miután a nagyfiam ovit váltott és most egy nagy állami ovi dolgozóit és többi ovisát boldogítja, megsokszorozódott a szülőkre való rálátásom.
Mondom hogy: egyik délután bambán rongyolok a gyerekért, amikor majdnem felkenődök a hajlotthátúra, szerintem az a nő már hozzászokott az ijedt pofákhoz, mert az enyémet már észre sem vette. Akarok benyomulni a bejárati ajtón, de gondoltam egyet és előreengedtem. Ekkor láttam, hogy az ikreket kint hagyja az ajtó előtt és a 3 év körüli kiskölkére bízza annak a kettő még kisebbnek a felügyeletét. Itt borsózni kezdett a hátam és zsibbadni a lábam. A bejárattól 4 méternyire volt a főbejárat, az ovi végéhez közelítő időpontban általában tárva-nyitva. A felügyelő gyerek simán gondolhatott volna egyet és 12 nagyobb lépéssel megválthatta volna a kétes kimenetelű szabadságát. Elborzadtam, mikor végigfutott az agyamon az a sok lehetőség, ami megtörténhetett volna, de lévén, hogy némi félelemmel vegyes ódzkodással néztem a jetinőre, nem mondtam semmit, inkább sűrűn fohászkodtam a Fennvalóhoz, hogy a nagyobbik gyerek jól nevelt legyen. De legalábbis alul motivált.

Köröm-öröm

Ez az a módfelett gigantikus baklövés, amelybe nem először, de őszintén remélem, utoljára futottam bele. Vagyis vágtam...
Lelki szemeim előtt ott lebegett egy pihe-puha, rózsaszín talpacskás, magazinokba illőre pedikűrözött lábfej látványa, hát gondoltam mivel minden és mindenki elcsendesedett körülöttem és a dolgaimmal is nagyjából végeztem, szánok magamra 10 percet és megvalósítom ezt a gyönyörű látomást.
Langyos lábfürdő, puhítás habkővel, átdörzsölés bőrradírral, átmasszírozás után kezembe vettem azt a szerszámot, amelyre azóta igen nagy tisztelettel tekintek. A körömvágó ollót. Először csak szépen méretre igazítottam minden körmöt, majd egy laza vállrándítás után gondoltam ívet hajlítok a nagylábujjam széleire. Na, azóta tudom, hogy ez mekkora bődületes marhaság volt, és ha valamitől óvnak a pedikűrösök, hát EZ AZ. Na, nembaj, Encu megcsinálta. Csakhogy az ív túlfutott és bizony beletépődött a körömágyba. Picit fájt, sajdogált, de ennyi kell az ember lányának, hogy érezze a törődést. Sorjátlanítás, krémezés következett és valóban egész csinosra sikeredett az a bizonyos lábfej. Kicsit tipegve is jártam aznap, növelve a szandálmodell-fílinget.
Másnap már eltorzulgatott a pofim, amikor a szűk edzőcipőbe ugrottam bele kecsesen reggel, át is villant az agyamon, hogy na, itt a bünti, amiért óvatlan voltam. Akkor még nem is sejtettem mi vár rám. A napom nagyjából így is telt, a reggeli incidens után nem is jutott eszembe, hogy fájna... Mert akkor még nem fájt.
Ellenben éjjel 3-kor arra ébredni, hogy valaki egy filéző kést tolt a körmöm alá és kicsit csavart rajta, majd ott hagyta, már nem volt kellemes. Kikecmeregtem félig vakon a fürdőbe, hogy szembesüljek a tényekkel: bizony begyulladt. És nem kicsit. Vatta, arcszesz (ilyenkor a föld elnyeli az e célra készült fertőtlenítőket), propolisz spray. Ebben a sorrendben. Fogcsikorgatva csinálom végig ezt a műveletsort, mert belülről feszít, ég, nyomorultul érzem magam. Visszasántikálok az ágyba drogéria illatú lábammal és remegő szájszéllel várom, hogy a fájdalom által messzire űzött álom visszatérjen. Hát, vártam egy ideig...
Másnap reggel már másfélszer akkora volt a jobb nagylábujjam, mint a bal, röhögtem is, hogy nesze neked szandálreklám, inkább egy segélykérő oldalt tudnék létrehozni az fészbúkon, dőlne a lé mindenkitől, aki csak ránéz a nyomoronc lábamra. Persze mi lehetne a program egy ilyen láb társaságába, mint egész napos mászkálás. És mi másban, mint egy csizmában. Húztam is a lábam úgy, mint Dr House és egy sunyin befosott, épp a meleg, barna csordogálástól ódzkodó egyén keveréke. Még beficcent egy kis játszóházazás, ott maga volt a mennyország levenni a csizmát és kicsit kiteregetni a lábam, bár az arcom fintorba fagyott mivolta nem a jólesésről árulkodott, hanem arról, hogy az iménti agyszülemény-befosás nyomait csupasz kézzel tüntettem el. Szóval vicces lehettem.
Az esti hazaérkezés is ilyesfélén sikerült, a torzulás nyomait ma is extra erős mimikai-ráncfelvarró krémekkel próbálom eltüntetni. Az éjszaka csúcsosodott ki a megpróbáltatásom oly módon, hogy a fakeretes ágyunk vadéles széléhez sikerült álmomban olyan erővel hozzádörgölnöm a fájós-salygó lábujjam, hogy nyihogva ébredtem és azt sem tudtam ki kivel van hirtelen. Az az érzésem, hogy az akkor elfojtott kínsikoly azóta is kísért és a szemrángásom erőteljes okozója lehet.
Másnap reggel talpra ugrottam (mert hát lassan, komótosan felkelni teljesen felejtős egy 16 hónapos ordítógép mellett), és láss csodát, csak egy enyhe nyomásérzet jelezte, hogy tegnap még simán fel voltam készülve egy lábujj amputációra. A kávémat is élvezettel kortyolgattam, már nem okozott gyomorgörcsöt a csizmám gondolata, a körömvágó ollómat pedig rituálisan kivágtam egy útszéli, lepukkant kukába.

Lehet, hogy pár év múlva benne leszek a Guinness Rekordok könyvében, mint a leghosszabb lábujjköröm tulajdonosa... (bár nem hiszem...)