Így, Kariünnep előtt 3 nappal azért szép tőlem, hogy az arcomhoz kapkodok, hogy kicsit fel kéne venni a ritmust. De hát hogy a fenébe lennék dzsingölbellsz hangulatban, amikor tegnap még hatszáz ágra sütött a nap és azon filóztam, hogy lehet, hogy rövid naciban kéne nyomulni.
Ma végre szállingózott 4 pehelynyi hó jelezve, hogy tulajdonképpen létjogosultságra vágyik, de a meglehetős enyheség leszavazta. Ennek ellenére érezhetőbben közelebb kerültem a szeretet ünnepéhez lelkileg, kicsit meg is könnyeztem magam, hogy mekkora arc vagyok 2 gyerekkel a hátam mögött (vagy épp mikor hol), és hogy jókor szembesülök a lelkem feldíszítésének időszerűségével. Most, hogy az előbbi mondatból kikecmeregtem, eszmefuttatgatok kicsit.
Tegnap hazaesik az ember, nem titkolt szándékkal, hogy megmutatja az ajándékomat, hogy ugyan próbáljam má' fel, nehogy má' ne legyen jó. Felpróbálom, hisztérikusan körbeugrálom, becsurrantok, mint egy kiskutya, aztán kushadva visszaadom és fancsalogva eloldalgok. Merthogy elvette és el is tette a gazgalád. Következő megpróbáltatásom a gyerekem ovisajándékának figyelmen kívül hagyása volt, pedig szerencsétlen elsőszülöttem bőszen ecsetelte hogy mi van benne, hiába fogták le 3-an 6 felől, hogy elhalgasson már, az Istennek nem értette, hogy miért ne oszthatná meg velem az örömét. Leszavaztuk, az apja meg olyan hihetetlenül jól látható és szemet szúró helyre "dugta" csimotánk borítékát, hogy azóta is lépten-nyomon összenézek azzal, a kíntól fetrengve.
Ha valaki, én nem bírtam soha éltemben a meglepetéseken való időszerű meglepődést, én mindig magányosan futottam a köröket, mert addig szimatoltam-kutattam, míg meg nem találtam mindet. Aztán persze jött a színészi véna és pilledeztem a fa alatt, hogy aztaszentégesmindenit de meg vagyok lepődve, belül meg ment a kuncogás ezerrel. A férjemmel ezért találtunk nagyon egymásra, mert addig nyomultunk minden Karácsony előtt eddig, hogy 1 de inkább 2 nappal Szenteste előtt mindig átadtuk az ajándékainkat, aztán anyáztunk a meghitten csillogó fa alatt, hogy nem vagyunk épelméjűek. De idén más lesz (persze...), idén meg csak a felét mondtam el, hogy mit kap (a többit csak sejti).
Na, de lapozzunk az ajándékgikszerről az előkészületek címszóig. Mert az valahogy mindig 251-szer nagyobb, mint maga a durranás. Mert ugye nagytakarítunk egyet (én magam nem értem miért teszem, 4 percig nem tart a 6 órás robotolásom), főzünk valami ünnepit (én nem, mert egész Karácsony alatt maximum hideget eszünk itthon, lehet kővel dobálni), sütünk (na, az megy nekem is), agyondíszítjük az egész házat, kertet, kutyát, autót, auránkat, stb.. Szétagyaljuk magunkat, hogy kinek mit kéne, ami nem landol a csereosztályon vagy rosszabb esetben "a világmindenség legbénább ajándékai" című listán. Rohangálunk, mint az a bizonyos falon rohangálós pók és mérgezett egér keveréke, idegeskedünk, dugókban őszülünk, anyázunk, kurv@anyázunk, egyre durvábban, kiégünk, felépülünk és újra kiégünk. És a java csak most jön! Becsomaglolgatjuk aprólékosan, precízkedve az ajándékokat, felkártyázgatjuk, beletesszük szívünket-lelkünket, cincogva várjuk, hogy majd hogy örülnek ennek a népek. A nagy napon kirittyentjük magunkat, egész nap olyanok vagyunk (én) mint valami elfuserált dáma. Én még csücsörítek is finoman, hogy még előkelőbbnek tűnjek, tipegek ide-oda, huszonnegyedszer is betolom a széket, tizenharmadszor is lehajtom a budiülőkét morgás nélkül, nyolcadszor is előveszem a porszívót és végigmegyek a házon, mert a gyerekeim pont ezen a csodálatos napon találtak valahol elfekvőben egy rommá száradt kiflit és paintballoznak vele végig az egész házon és az én kisült idegeimen. Máskor is megteszik, de ezen a napon valahogy jobban csípi a szemem. Ilyenkor fossa szét a legszebb ünneplőjét a kicsi és akad fent egy kilincsen a nagy, hogy még egy adag mosás és fércelés is belesűrűsödhessen ebbe a meghatóan szép és önzetlen napba. És még el sem indultunk a családi ebédre, hol szintén sok illatozó, ropogós rokon várja, hogy ehessünk végre egy jót és olaszosan feldúljuk a szomszédok békéjét.
Miután maximálisan paraszimpatikus állapotban heverünk szanaszét a nappaliban, a karácsonyfa alatt tornyosuló ajándékok várják, hogy kupacokba kerüljenek és felcincáltassanak. Ilyenkor az én szemem nem a meghatódottságtól csillog ragyogóan, hanem belül zokogok, amiért a gondosan, precízen, szívvel-lélekkel becsomagolt ajándékaim ruházatai kegyetlen módon és gyorsasággal, erőszakkal tépetnek le és hullanak egy sarokba kitörő tapsvihar nélkül. Sorsok... Ilyenkor tankol fel az ember egész évre való borotvahabbal, tusfürdővel, szappanoperákkal, lányregényekkel, sálakkal. Mert Urambocsá' mi nem veszünk fel áruhitelt egy elefántos körhintára vagy egy "csak oda" Fidzsi-szigeteki álomluxushipernyaralásra. Ezek gesztusok.
És ezzel tulajdonképpen le is zárul a Karácsony protokoll része, a többi rajtunk múlik.
Ebben a rohanó világban (úúú, kezdem a vének dumáját, nyááálas) álljunk meg egy kicst, felejtsük el a kényszeresség érzését, nézzünk tisztán egymás szemébe. Lássuk meg a másikat és adjunk egy őszinte, igazi ölelést is a pénzen vett ajándékok mellé. Ölelek mindenkit, aki ezt olvassa, és Áldott, Békés, igazán Boldog Karácsonyt kívánok!
(Pedig az eleje milyen jó volt, mi?... :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése