Történt még a nyáron, hogy a főtéren bandáztunk a forróságban és bizony megkívánta hab testünk a fagyit a nagyobbik fiammal. Berongyoltunk hát a cukiba és magunkává tettünk pár gombócnyit az életmenő készítményből, a főtér szélén leülve pedig reklámba-illően elnyaltuk. Na, a fagyi evés közben csapódott hozzánk egy szöszi kiscsaj, aki 20 cm-ről olyan elemi erővel nézte ki a számból a fagyit, hogy az már-már magától megindult a szája felé. Kért, hogy vegyek neki is. Mondom, anyukád megengedi? Persze - jött azonnal a válasz. Mondom hol van az anyukád? Ott - mutat egy rövid hajú, 120 kilós, hajlott hátú nő irányába a filigrán kislány. Először azt hittem, szivat, de nem. Az tényleg az anyja volt még egy ikerbabakocsinyi csimotával meg egy nagyobb tesóval megspékelve. Ott volt még a fater is, nem túl bizalomgerjesztő alaparcállással. Mondom a kislánynak (megsajnáltam szegényt, úgy csorgott a nyála, megaztán egy szál kis szoknyában nyomult a rekkenő hőségben, fényvédő nuku, meg is volt sülve pöttyet), hívja ide az édesanyját, elbeszélgetek vele a fagyi ügyről. Hát azt nem, de azért vegyek neki. Ekkor az én édesanyám már nem bírta cérnával, éppenhogy kézen nem fogta a törpillát, hogy elinduljon fagyit vételezni, amikor rásüvöltöttem, hogy eszébe ne jusson! Na, nem azért, mert egy szarrágó, irigy dög vagyok, hanem mert mi van, ha cukros a kiscsaj? Vagy tejérzékeny? Vagy csak az anyja érzékeny a jótékony cukros nénikre, és engem talál úgy tarkón illetni, hogy a fagyi tölcsér csókol gigán tőle? Szóval nem mentem bele ebbe a bizniszbe. A kislány emléke ( meg a felmenőié) azonban belém ivódtak.
A történetem úgy kapcsolódik az előzőbe, hogy miután a nagyfiam ovit váltott és most egy nagy állami ovi dolgozóit és többi ovisát boldogítja, megsokszorozódott a szülőkre való rálátásom.
Mondom hogy: egyik délután bambán rongyolok a gyerekért, amikor majdnem felkenődök a hajlotthátúra, szerintem az a nő már hozzászokott az ijedt pofákhoz, mert az enyémet már észre sem vette. Akarok benyomulni a bejárati ajtón, de gondoltam egyet és előreengedtem. Ekkor láttam, hogy az ikreket kint hagyja az ajtó előtt és a 3 év körüli kiskölkére bízza annak a kettő még kisebbnek a felügyeletét. Itt borsózni kezdett a hátam és zsibbadni a lábam. A bejárattól 4 méternyire volt a főbejárat, az ovi végéhez közelítő időpontban általában tárva-nyitva. A felügyelő gyerek simán gondolhatott volna egyet és 12 nagyobb lépéssel megválthatta volna a kétes kimenetelű szabadságát. Elborzadtam, mikor végigfutott az agyamon az a sok lehetőség, ami megtörténhetett volna, de lévén, hogy némi félelemmel vegyes ódzkodással néztem a jetinőre, nem mondtam semmit, inkább sűrűn fohászkodtam a Fennvalóhoz, hogy a nagyobbik gyerek jól nevelt legyen. De legalábbis alul motivált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése