Ez az a módfelett gigantikus baklövés, amelybe nem először, de őszintén remélem, utoljára futottam bele. Vagyis vágtam...
Lelki szemeim előtt ott lebegett egy pihe-puha, rózsaszín talpacskás, magazinokba illőre pedikűrözött lábfej látványa, hát gondoltam mivel minden és mindenki elcsendesedett körülöttem és a dolgaimmal is nagyjából végeztem, szánok magamra 10 percet és megvalósítom ezt a gyönyörű látomást.
Langyos lábfürdő, puhítás habkővel, átdörzsölés bőrradírral, átmasszírozás után kezembe vettem azt a szerszámot, amelyre azóta igen nagy tisztelettel tekintek. A körömvágó ollót. Először csak szépen méretre igazítottam minden körmöt, majd egy laza vállrándítás után gondoltam ívet hajlítok a nagylábujjam széleire. Na, azóta tudom, hogy ez mekkora bődületes marhaság volt, és ha valamitől óvnak a pedikűrösök, hát EZ AZ. Na, nembaj, Encu megcsinálta. Csakhogy az ív túlfutott és bizony beletépődött a körömágyba. Picit fájt, sajdogált, de ennyi kell az ember lányának, hogy érezze a törődést. Sorjátlanítás, krémezés következett és valóban egész csinosra sikeredett az a bizonyos lábfej. Kicsit tipegve is jártam aznap, növelve a szandálmodell-fílinget.
Másnap már eltorzulgatott a pofim, amikor a szűk edzőcipőbe ugrottam bele kecsesen reggel, át is villant az agyamon, hogy na, itt a bünti, amiért óvatlan voltam. Akkor még nem is sejtettem mi vár rám. A napom nagyjából így is telt, a reggeli incidens után nem is jutott eszembe, hogy fájna... Mert akkor még nem fájt.
Ellenben éjjel 3-kor arra ébredni, hogy valaki egy filéző kést tolt a körmöm alá és kicsit csavart rajta, majd ott hagyta, már nem volt kellemes. Kikecmeregtem félig vakon a fürdőbe, hogy szembesüljek a tényekkel: bizony begyulladt. És nem kicsit. Vatta, arcszesz (ilyenkor a föld elnyeli az e célra készült fertőtlenítőket), propolisz spray. Ebben a sorrendben. Fogcsikorgatva csinálom végig ezt a műveletsort, mert belülről feszít, ég, nyomorultul érzem magam. Visszasántikálok az ágyba drogéria illatú lábammal és remegő szájszéllel várom, hogy a fájdalom által messzire űzött álom visszatérjen. Hát, vártam egy ideig...
Másnap reggel már másfélszer akkora volt a jobb nagylábujjam, mint a bal, röhögtem is, hogy nesze neked szandálreklám, inkább egy segélykérő oldalt tudnék létrehozni az fészbúkon, dőlne a lé mindenkitől, aki csak ránéz a nyomoronc lábamra. Persze mi lehetne a program egy ilyen láb társaságába, mint egész napos mászkálás. És mi másban, mint egy csizmában. Húztam is a lábam úgy, mint Dr House és egy sunyin befosott, épp a meleg, barna csordogálástól ódzkodó egyén keveréke. Még beficcent egy kis játszóházazás, ott maga volt a mennyország levenni a csizmát és kicsit kiteregetni a lábam, bár az arcom fintorba fagyott mivolta nem a jólesésről árulkodott, hanem arról, hogy az iménti agyszülemény-befosás nyomait csupasz kézzel tüntettem el. Szóval vicces lehettem.
Az esti hazaérkezés is ilyesfélén sikerült, a torzulás nyomait ma is extra erős mimikai-ráncfelvarró krémekkel próbálom eltüntetni. Az éjszaka csúcsosodott ki a megpróbáltatásom oly módon, hogy a fakeretes ágyunk vadéles széléhez sikerült álmomban olyan erővel hozzádörgölnöm a fájós-salygó lábujjam, hogy nyihogva ébredtem és azt sem tudtam ki kivel van hirtelen. Az az érzésem, hogy az akkor elfojtott kínsikoly azóta is kísért és a szemrángásom erőteljes okozója lehet.
Másnap reggel talpra ugrottam (mert hát lassan, komótosan felkelni teljesen felejtős egy 16 hónapos ordítógép mellett), és láss csodát, csak egy enyhe nyomásérzet jelezte, hogy tegnap még simán fel voltam készülve egy lábujj amputációra. A kávémat is élvezettel kortyolgattam, már nem okozott gyomorgörcsöt a csizmám gondolata, a körömvágó ollómat pedig rituálisan kivágtam egy útszéli, lepukkant kukába.
Lehet, hogy pár év múlva benne leszek a Guinness Rekordok könyvében, mint a leghosszabb lábujjköröm tulajdonosa... (bár nem hiszem...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése