Szomorú szerda

  2009-ben ilyentájban döntöttél úgy, hogy anyukádnak választasz. Egy halvány csík jelezte, hogy valami elkezdődött odabent a pocakomban. Mint a bátyádat, Téged is megéreztelek.  Mivel előtted már elvesztettünk egy fejlődő kis életet, nagyon igyekeztem vigyázni Rád.
  Örültem a hányingereknek, mert azt mutatták, hogy minden rendben van Veled, erős vagy és meg szeretnél születni közénk. Figyeltem minden rezdülésed, tudtam már, mit kell várnom, a pillangószárnyak érintését, boborékolást, finom, nüansznyi mozdulataid. Összerándult a gyomrom örömömben, mikor az első, biztos jelzésed megéreztem. Tisztán emlékszem, mikor egy szép, meleg napon porszívóztam és a hangos tevékenység kifejezetten zavart, méltatlankodva bökdöstél, hogy nyugalomra vágysz.
  Türelmetlen voltam és az első adandó alkalommal addig faggattam az ultahangos hölgyet, míg 90%-ra meg nem tippelte: lány vagy. Biztos furcsa gyerek lehettem, mert habár volt babám, amivel lányosan eljátszottam, de sosem képzeltem el, hogy milyen lesz az esküvőm, milyen ruhám lesz, a szőke herceget sem láttam magam előtt, nem álmodoztam ilyesmikről. Az sem foglalkoztatott, hogy milyen gyermekem lesz, milyen anyuka szeretnék lenni, talán csak az volt hományosan a tudatomban, hogy egyke lévén biztosan több gyermeket szeretnék.
  Már kerek volt a pocakom, talán ki is toltam kicsit, mert imádtam, hogy benne élsz, növekszel. Elképzeltelek, hogy milyen leszel majd. Tudtam, hogy Édesapád szép kék szemét öröklöd és arany fürtjeid lesznek. Bájos, kedves arcúnak láttalak, kecsesnek, elragadónak. Már láttam magunkat, ahogy fésülgetem a puha, illatos hajad és igazán csajos ruhákba öltözöl, elcsened a rúzsom és a magassarkúmban ügyetlenkedsz és közben rettenetesen büszke vagy magadra... Én pedig Rád. Megtanítalak sütit sütni a Fiúknak, és nem zavar, ha lisztben úszik a konyha vagy kiborítod a tejet, mert tudom, elpakolni is megtanítalak majd, mert ez így helyes, ugyebár.
  De egy ultrahang alkalmával egy igazán kedves, lelkiismeretes szonográfus tekintete - hiába próbálta rejteni -, beárnyékolta az örömünket. Elküldött az ország legelismertebb specialistájához, aki végül kíméletlenül kimondta: nem maradhatsz velünk. Ez nem hideg zuhany volt... ez egy kis halál volt. Napokig azt hittem, álmodom. Hogy ez nem történhet meg! 18 hetes, aktív, husisodó lányka vagy, akire vágytam! Azok a napok kitörlődtek számomra. A stressz és fájdalom olyan szintjére léptem, ahol valószínűleg bekapcsol az emberben a védelmi mechanizmus és inkább kizár mindent. Nem tudok visszaemlékezni, hogy miket csináltam azokban a napokban, hogy kik voltak mellettem, ki látta el a 2 éves kicsi fiamat. Egyszerűen törlődött. Ami megmaradt, az a mai napig tartó, mélyről jövő fájdalom.
  Sírtam, mikor a műtőbe toltak, 150 volt a pulzusom. Amikor felébredtem, egyedül, letakarva egy hideg folyosón, és nem volt senki, akinek ordíthattam volna, hogy VISSZA AKARLAK KAPNI!, életem legüresebb percei voltak és olyan végtelennek tűntek... Befelé visítottam a fájdalomtól, befelé patakzottak a könnyeim, az egész lényem gyászba borult. Eltemettem egy álmot, egy csodát. Téged.

  Azóta született még két varázslatos fiam, akiket mindennél jobban szeretek a bátyjukkal és Apukáddal együtt, de minden nap eszembe jutsz. Olykor csak egy kép villan be, ahogy az ultrahangos monitoron látlak, de vannak keserűbb pillanatok. Hogy tudom, nem foghatom a kezed az első lépteidnél, nem tehetek kicsi, pillangós csattot a hajadba, nem lakkozhatjuk ki egymás körmét szombaton, mert hétfőn már ovi van és le kell mosni. Nem próbálod fel a pörgős szoknyáimat és a bizsuimmal nem aggatod tele magad. Nem hallgathatom a hangod, ahogy elénekeled az első karácsonyi dalod és szavalsz el egy bájos versikét. Nem suttogod szégyenlősen a fülembe, hogy Neked Apa a szerelmed és majd az Ő fejesége leszel. Nem panaszkodsz, hogy milyen hülyék a fiúk és meghúzták a szünetben a hajad, nem nyugtathatlak meg, hogy csak tetszel nekik, azért tették. Nem izgulhatok veled az érettségid vagy diplomaosztód előtt. Nem hívsz fel, hogy találkoztál egy sráccal, aki nagyon, de nagyon tetszik és reméled, hogy ő az igazi, aztán újságolod majdnem hisztérikusan, hogy megkért. Nem mehetek veled menyasszonyi ruhát próbálni, nem láthatom azt a ragyogást az arcodon, ami azt jelenti: megvan a ruhád. Nem sírhatok örömanyaként, a világ legbüszkébb anyukájaként az esküvődön és bízhatlak rá egy arra méltó férfi oltalmára. Nem titokzatoskodsz, hogy végül rekedtes hangon, könnyek között a fellegekbe emelj: nagymama leszek.. És nem láthatlak kerekedő pocakkal, egyre sugárzóbban és nem adhatok tanácsot Neked, mert nem vagy velünk.

  És ez az a fájdalom, ami soha nem múlik. Hiányzol Ágnes.

Gigaégés

Ugyan nem mai a sztori, de a minap, mikor valamiért eszembe villant az eset, még mindig tudtam egy fincsit röhögni magamon.
Még zsenge koromban, amikor a szüleimmel nyomtam a nyaralás-témát, bekeveredtünk egy kis faluba. Tudtuk, hogy meg szeretnénk nézni egy hegytetőn álló kastélyt, de hogy oda hogy jutunk, azt már kevésbé. Elmentünk egy öregecske nénike mellett, aki rosszallóan utánunk nézett, ráncai között évtizedes por, rágta a bagót, tán még hegyeseket is köpött néha. Másodjára még arra gondoltam, biztos helyi szokás vérfagyasztóan nézni és orálisan fixálódni, de harmadjára már gyanús volt, hogy körbe-körbe tekerünk. Lévén német nyelvű falucska, én meg azt tanultam vala évek óta, gigaarccal beböffentettem, hogy álljunk meg, majd én kiderítem, hogy merre van Makótól Jeruzsálem.
Be is vetődtem egy üzletbe, kicsit affektált arckifejezéssel, féloldalasan letámaszkodtam a pultra (már csak a cowboy-kalapomat kellett volna feljebb tolnom hozzá), majd cseppnyi flegmasággal megszórt magabiztossággal megkérdeztem, hogy hogy jutunk el az említett kastélyhoz.
Jött ám jobbra-balra-kinyír-kanyarozás, azt sem tudtam hirtelen, hogy a számat hogy nyissam ki, de azért rávágtam:
- Ein bisschen langweilig.
Na, itt kicsit kidüllesztette a szemét a pacák, aki az útvonalat darálta le egy elcseszett GPS módjára, majd torokhangon elismételte még egyszer. Akkor már halványan bebútoltam, jól-rosszul meg is jegyeztem, majd székeket borítva kecsesen távoztam. Már az ajtóban visítottam a röhögéstől, drága szülémnek pedig perceket kellett várni, amíg elmesélhettem zseniális alakításomat.
Azok számára, akik szintén olyan professzionális módon kenik-vágják a német csodálatos nyelvezetét, mint akkor én, elmondom, hogy mit mondtam, mi helyett.
A dülledt szem válaszreakció azért érkezett, mert az "ein bisschen langsamer" (kicsit lassabban) helyett én a "ein bisschen langweilig" (kicsit unalmas) változatot tartottam módibbnak.
Nagyarcú magyar pina - gondolhatták, joggal...

Válság

Nehéz volt, de sikerült titokban tartani a dínómániás nagyfiam előtt azt a tényt, hogy elmegyünk egy interaktív kiállításra a Kökibe. Ott szembesült a tényekkel a helyszínen, mondanom sem kell, az állát végig a földön húzta és kocsányon lógott a szeme. Teljesen átvettük az izgatottságát, teljes volt az asszimilálódás, amikor belefutottunk egy vidéki iskoláscsoportba.
Egyáltalán nem vagyok előítéletes, de a rénszarvasmintás kötött pulcsi és márványmintás suhogós nadrág azért szemöldökráncolásra késztetett. A bájos tanárnéni-had bújtatta ilyen, és ehhez hasonló ruhákba habtestét ugyanis. Ám az igazi móka társalgásukkal kezdődött.
Tanárnéni 1: (módosan, kimérten, fennkölten)
- Ugyan nem vagyok dinoszaurusz-szakértő, de ezek az őshüllők nem burjánzó, dús aljnövényzetben éltek?
(Csóri gumidínók ugyanis pár kókadozó páfrány közé voltak beszuszukálva, hogy a nyálcsöppentő kölyöksereg lásson is valamit..)
Tanárnéni 2:
- De, igen, kedvesem, én is úgy tudom.
Tanárnéni 3: (lófogú, szódásszifon szemüvegű)
- Höhö, nézzétek má', a dínókat is elérte a válság! Má' fűre sincs pénzük!

Itt csikorgó kerekekkel és foggal eltoltam a két gyerekemet és buzgón fohászkodtam, hogy ez a párbeszéd se mélyen, se kérdéseket szülve ne maradjon meg bennük.

Pár betűnyi különbség...

Égnek meredő hajjal vacsoráztam méhem gyümölcseivel (lévén a nagyobbik diszkó-korszakot idéző módon evett: táncolt, énekelt, bulizott keményen; a kicsi pedig korai dackorszakát élve nem evett, inkább játszott az étellel), amikor hogy, hogy nem a társalgás eljutott az indiánokig.
A nagy:
- Anya, ha elmennék az indiánokhoz, akkor megspékelnének?

Kicsit meglepődtem, hogy honnan fészkes fenéből ismer a gyerekem ilyen cizellált, szofisztikált szavakat, de azért visszakérdeztem:
- Kicsim, nem a "megskalpoltra" gondoltál?
- Ja, de.


Hááát, nem mindegy...

Egy átlagos péntek reggel

Még kómásan kortyolgattam a méregerős kávémat - ha már intravénásan nem megy, be kell keverni rendesen -, amikor nagyobbik szúnyoglábúm megható hirtelenséggel sikeresebben nyitotta ki a csipámat azzal, hogy bejelentette: szeret. Mondtam, hogy én is őt, mire nyomatékosan megkért, hogy aludjak el, és kapok valamit. Na, gondoltam, eddigi szülői pályafutásom most koronázódik meg, vagy egy irgalmatlan átszállót nyom le visszakézből, vagy simit kapok. Becsuktam a szemem, nem is kellett nagyon mímelnem az alvást, éreztem, ahogy kapaszkodik fel a fotelre a gyermek és egyszer csak egy bűbájos puszi cuppant az arcomon. Kicsit esetlenre sikeredett, mert a gravitáció az ilyen földöntúli pillanatokban sem képes szünetelni, talán épp ezért a fiam megkérdezte:
- Anya, nem baj, ha csak vékonyan tettem oda a kis testem?

Ennél a pontnál zabáltam meg. :)

Napi zabszem effekt: jól csinálom!

Ez a nap is úgy indult, mint minden másik; elviharzottam a két csimotámmal az oviig, majd a nagyobbikat hátrahagyva ugyanígy haza a kisebbikkel. Csakhogy lévén, hogy rekordnak számító negyed 8-ig aludt a kicsi szívem, valahogy fél 10-kor még nagyon nem akaródzott neki újra álomra hajtani kicsiny buksiját. Sebaj, gondoltam, 2 perc sírás csak erősíthet, addig meg gyorsan bepakolok egy adag mosnivalót. Szorgoskodtam is sebtiben, már az öblítőt löttyentettem a tartályba, amikor furcsa zajt hallottam. Anyatigris lévén előrontottam a mosókonyhából, hogy puszta kézzel ugorjak a territóriumomba lépő torkának, de filmbéli tücsökciripelős néma csend fogadott a nappaliban. Aha! - gondoltam, biztos a hálóban próbálkozik! Oda is benyargaltam, de a helyzet ugyanez volt. Sehol senki. Ha már ott voltam, gondoltam ránézek a kitartóan babanyelven mérgelődő pöttyömre. Hát azt hiszem, igen enyhén fogalmazok, ha azt mondom: meglepődtem. Ahogy benyitottam, felkapcsolt villany és ajtóban álló, hepciás másfél éves fogadott. Ergo: kibucskázott a rácsos kiságyból, totális lélekjelenléttel felkapcsolta a villanyát - nehogymá' sötétben ordítson -, és az egyetlen akadály a gombkilincs volt számára, amelyet még eltekerni nem tudván börtönében ragadt.
Mondanom sem kell, nem kellett aludnia délelőtt aznap.

Kiegészítés I.

A tegnapi felbuzdulásomat, hogy megreformálom a magyar nyelv helytelen használatát, követte pár pozitív megnyilvánulás, hát írok még két égbekiáltó és vérlázító példát ékes nyelvünk elkorcsosulására.

Ilyen az a bizonyos "tőlem idősebb, tőlem magasabb". Ilyenkor a beszélő istenkomplexussal küzd?! Azt hiszi, hogy valami általa, TŐLE lesz grandiózusabb, másabb? Mert amit mond, az erre utal. Ha esetleg a "NÁLAM idősebb, NÁLAM magasabb" verziót kívánta kifejezni, hát rosszul csinálta, de nagyon.

Fincsi gyöngyszem még az "ez végett" szófordulat is. Csakhogy nem a 17. században nyomulunk, az archaikus nyelvhasználat ennél bizony sokkal kifinomultabb, javaslom hát a szimpla "e miatt" vagy "ezért" használatát.

Aki érez még sebet nyelvünk használatában, jelezze bátran, ez végett írom ezeket a sorokat, tőlem okosabbak is jócskán vannak, nem?....