Válság

Nehéz volt, de sikerült titokban tartani a dínómániás nagyfiam előtt azt a tényt, hogy elmegyünk egy interaktív kiállításra a Kökibe. Ott szembesült a tényekkel a helyszínen, mondanom sem kell, az állát végig a földön húzta és kocsányon lógott a szeme. Teljesen átvettük az izgatottságát, teljes volt az asszimilálódás, amikor belefutottunk egy vidéki iskoláscsoportba.
Egyáltalán nem vagyok előítéletes, de a rénszarvasmintás kötött pulcsi és márványmintás suhogós nadrág azért szemöldökráncolásra késztetett. A bájos tanárnéni-had bújtatta ilyen, és ehhez hasonló ruhákba habtestét ugyanis. Ám az igazi móka társalgásukkal kezdődött.
Tanárnéni 1: (módosan, kimérten, fennkölten)
- Ugyan nem vagyok dinoszaurusz-szakértő, de ezek az őshüllők nem burjánzó, dús aljnövényzetben éltek?
(Csóri gumidínók ugyanis pár kókadozó páfrány közé voltak beszuszukálva, hogy a nyálcsöppentő kölyöksereg lásson is valamit..)
Tanárnéni 2:
- De, igen, kedvesem, én is úgy tudom.
Tanárnéni 3: (lófogú, szódásszifon szemüvegű)
- Höhö, nézzétek má', a dínókat is elérte a válság! Má' fűre sincs pénzük!

Itt csikorgó kerekekkel és foggal eltoltam a két gyerekemet és buzgón fohászkodtam, hogy ez a párbeszéd se mélyen, se kérdéseket szülve ne maradjon meg bennük.

Pár betűnyi különbség...

Égnek meredő hajjal vacsoráztam méhem gyümölcseivel (lévén a nagyobbik diszkó-korszakot idéző módon evett: táncolt, énekelt, bulizott keményen; a kicsi pedig korai dackorszakát élve nem evett, inkább játszott az étellel), amikor hogy, hogy nem a társalgás eljutott az indiánokig.
A nagy:
- Anya, ha elmennék az indiánokhoz, akkor megspékelnének?

Kicsit meglepődtem, hogy honnan fészkes fenéből ismer a gyerekem ilyen cizellált, szofisztikált szavakat, de azért visszakérdeztem:
- Kicsim, nem a "megskalpoltra" gondoltál?
- Ja, de.


Hááát, nem mindegy...

Egy átlagos péntek reggel

Még kómásan kortyolgattam a méregerős kávémat - ha már intravénásan nem megy, be kell keverni rendesen -, amikor nagyobbik szúnyoglábúm megható hirtelenséggel sikeresebben nyitotta ki a csipámat azzal, hogy bejelentette: szeret. Mondtam, hogy én is őt, mire nyomatékosan megkért, hogy aludjak el, és kapok valamit. Na, gondoltam, eddigi szülői pályafutásom most koronázódik meg, vagy egy irgalmatlan átszállót nyom le visszakézből, vagy simit kapok. Becsuktam a szemem, nem is kellett nagyon mímelnem az alvást, éreztem, ahogy kapaszkodik fel a fotelre a gyermek és egyszer csak egy bűbájos puszi cuppant az arcomon. Kicsit esetlenre sikeredett, mert a gravitáció az ilyen földöntúli pillanatokban sem képes szünetelni, talán épp ezért a fiam megkérdezte:
- Anya, nem baj, ha csak vékonyan tettem oda a kis testem?

Ennél a pontnál zabáltam meg. :)

Napi zabszem effekt: jól csinálom!

Ez a nap is úgy indult, mint minden másik; elviharzottam a két csimotámmal az oviig, majd a nagyobbikat hátrahagyva ugyanígy haza a kisebbikkel. Csakhogy lévén, hogy rekordnak számító negyed 8-ig aludt a kicsi szívem, valahogy fél 10-kor még nagyon nem akaródzott neki újra álomra hajtani kicsiny buksiját. Sebaj, gondoltam, 2 perc sírás csak erősíthet, addig meg gyorsan bepakolok egy adag mosnivalót. Szorgoskodtam is sebtiben, már az öblítőt löttyentettem a tartályba, amikor furcsa zajt hallottam. Anyatigris lévén előrontottam a mosókonyhából, hogy puszta kézzel ugorjak a territóriumomba lépő torkának, de filmbéli tücsökciripelős néma csend fogadott a nappaliban. Aha! - gondoltam, biztos a hálóban próbálkozik! Oda is benyargaltam, de a helyzet ugyanez volt. Sehol senki. Ha már ott voltam, gondoltam ránézek a kitartóan babanyelven mérgelődő pöttyömre. Hát azt hiszem, igen enyhén fogalmazok, ha azt mondom: meglepődtem. Ahogy benyitottam, felkapcsolt villany és ajtóban álló, hepciás másfél éves fogadott. Ergo: kibucskázott a rácsos kiságyból, totális lélekjelenléttel felkapcsolta a villanyát - nehogymá' sötétben ordítson -, és az egyetlen akadály a gombkilincs volt számára, amelyet még eltekerni nem tudván börtönében ragadt.
Mondanom sem kell, nem kellett aludnia délelőtt aznap.

Kiegészítés I.

A tegnapi felbuzdulásomat, hogy megreformálom a magyar nyelv helytelen használatát, követte pár pozitív megnyilvánulás, hát írok még két égbekiáltó és vérlázító példát ékes nyelvünk elkorcsosulására.

Ilyen az a bizonyos "tőlem idősebb, tőlem magasabb". Ilyenkor a beszélő istenkomplexussal küzd?! Azt hiszi, hogy valami általa, TŐLE lesz grandiózusabb, másabb? Mert amit mond, az erre utal. Ha esetleg a "NÁLAM idősebb, NÁLAM magasabb" verziót kívánta kifejezni, hát rosszul csinálta, de nagyon.

Fincsi gyöngyszem még az "ez végett" szófordulat is. Csakhogy nem a 17. században nyomulunk, az archaikus nyelvhasználat ennél bizony sokkal kifinomultabb, javaslom hát a szimpla "e miatt" vagy "ezért" használatát.

Aki érez még sebet nyelvünk használatában, jelezze bátran, ez végett írom ezeket a sorokat, tőlem okosabbak is jócskán vannak, nem?....

Röviden a magyar nyelvről

Egészen biztosan tudom, hogy bőven van nekem is beszédbeli hibám, szófordulati furcsaságaim és egy rakás belém kötni való, de valahogy nem tudom már magamban tartani azokat a - túl - gyakran előforduló eseteket, melyekbe mostanában belebotlottam.

Az első az "add oda". Olyankor mindig bőszen körül nézek, hogy kinek kellene bármit is odaadnom. Hiszen az ODA az egy tőlem és a hozzám beszélőtől ellentétes, MÁS irányba irányuló mutatószó. Van, aki leveszi a humort, van aki nem. Sajnos. Mindenesetre ha én kérek valamit, az tőlem úgy hangzik - első körben a kérem után -, hogy "add IDE".

A második, szintén hátszőrfelállító hatású az az "a autó, a ovi, a apa, a iskola" és a többi. Ilyenkor magamban a anyjába kívánom néha a beszélőt és ezer kérdőjellel ordítom magamban a kérdést, hogy "nincs neked füled?!"

Hirtelen a harmadiknak a "rászedtek egy kirándulásra, egy sörözésre", akármire ugrik be. Ismerik a szót?? Rászedni: átverni, becsapni. RÁVENNI: meggyőzni. Azért szerintem égbekiáltó a különbség.

Attól félek, hogy fogom még bővíteni a felsorolást, most, álmos tudattal hirtelen ennyire futotta. Megyek is, rászedem magam, hogy menjek a ágyba, bárcsak valaki odaadná nekem a távirányítót...

Anyai/apai örömök?!

Egy szokásos hétvégi bevásárlásról csúsztunk hazafelé elmélázva, amikor a nagyobbik fiam belekérdezett a közepébe:
-Apa, te miért is faragsz majd botot a papának?
(Még régebben volt erről szó, hogy amikor a párom apukája idős lesz, kap egy totálisan saját kezűleg faragott botot a fiától, hogy arra támaszkodjon, ha elesni támadna kedve.)
- Azért, hogy biztosan tudjon járni, ha öreg lesz majd.
- És neked ki farag, apa?
- Hát majd te, kisfiam.
Itt egy viszonylag hosszú hatásszünet következett, aztán felszállt a hátsó ülésről a fehér füst és vele együtt egy kérdés:
- És nekem ki farag majd, apa?
- Hát a te fiad, kicsim.


Ez történt X napon, majd 5 nappal (és egy bazi ronda vírusos betegséggel) később végre emberek közé merészkedtünk ismét, egész pontosan angol órára vittem a gyönyörűségemet, aki az ajtóban bőszen nekiállt lerángatni magáról a nadrágot, fújtatva, hogy neki mennyire melege van. Hagytam, lévén hogy még megbújt rajta egy harisnya is, vélem, hogy általam vírus- és bacilus távol tartó mágikus erővel felruházott lehetett, mert hideg nem volt kicsit sem. S lévén hogy igen vehemensen került le a felsőbb ruházat, a végeredmény finoman fogalmazva is trehány lett. Magamhoz vontam a dacgépemet és épp igazítani készültem a romokban heverő ruhaneműket, amikor azt tapasztaltam, hogy a napokig étvágy híján beesett pocak bájosan gömbölyödik. Meg is dicsértem a nyakiglábat, hogy milyen szép kerek pocija van, amire ő a meghatottságtól majdnem párás szemmel megérintette a hasát és elhaló hangon csak annyit rebegett:
- Anya, nekem fiam fog születni.


Azon túl, hogy a falat áttörve rohantam el körbetelefonálni a rokonságot, hogy igen korán leszek nagymama, bevillant, hogy lehet, hogy csak egy faragott botra vágyik ez a gyerek...