Egy szokásos hétvégi bevásárlásról csúsztunk hazafelé elmélázva, amikor a nagyobbik fiam belekérdezett a közepébe:
-Apa, te miért is faragsz majd botot a papának?
(Még régebben volt erről szó, hogy amikor a párom apukája idős lesz, kap egy totálisan saját kezűleg faragott botot a fiától, hogy arra támaszkodjon, ha elesni támadna kedve.)
- Azért, hogy biztosan tudjon járni, ha öreg lesz majd.
- És neked ki farag, apa?
- Hát majd te, kisfiam.
Itt egy viszonylag hosszú hatásszünet következett, aztán felszállt a hátsó ülésről a fehér füst és vele együtt egy kérdés:
- És nekem ki farag majd, apa?
- Hát a te fiad, kicsim.
Ez történt X napon, majd 5 nappal (és egy bazi ronda vírusos betegséggel) később végre emberek közé merészkedtünk ismét, egész pontosan angol órára vittem a gyönyörűségemet, aki az ajtóban bőszen nekiállt lerángatni magáról a nadrágot, fújtatva, hogy neki mennyire melege van. Hagytam, lévén hogy még megbújt rajta egy harisnya is, vélem, hogy általam vírus- és bacilus távol tartó mágikus erővel felruházott lehetett, mert hideg nem volt kicsit sem. S lévén hogy igen vehemensen került le a felsőbb ruházat, a végeredmény finoman fogalmazva is trehány lett. Magamhoz vontam a dacgépemet és épp igazítani készültem a romokban heverő ruhaneműket, amikor azt tapasztaltam, hogy a napokig étvágy híján beesett pocak bájosan gömbölyödik. Meg is dicsértem a nyakiglábat, hogy milyen szép kerek pocija van, amire ő a meghatottságtól majdnem párás szemmel megérintette a hasát és elhaló hangon csak annyit rebegett:
- Anya, nekem fiam fog születni.
Azon túl, hogy a falat áttörve rohantam el körbetelefonálni a rokonságot, hogy igen korán leszek nagymama, bevillant, hogy lehet, hogy csak egy faragott botra vágyik ez a gyerek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése