Gigaégés

Ugyan nem mai a sztori, de a minap, mikor valamiért eszembe villant az eset, még mindig tudtam egy fincsit röhögni magamon.
Még zsenge koromban, amikor a szüleimmel nyomtam a nyaralás-témát, bekeveredtünk egy kis faluba. Tudtuk, hogy meg szeretnénk nézni egy hegytetőn álló kastélyt, de hogy oda hogy jutunk, azt már kevésbé. Elmentünk egy öregecske nénike mellett, aki rosszallóan utánunk nézett, ráncai között évtizedes por, rágta a bagót, tán még hegyeseket is köpött néha. Másodjára még arra gondoltam, biztos helyi szokás vérfagyasztóan nézni és orálisan fixálódni, de harmadjára már gyanús volt, hogy körbe-körbe tekerünk. Lévén német nyelvű falucska, én meg azt tanultam vala évek óta, gigaarccal beböffentettem, hogy álljunk meg, majd én kiderítem, hogy merre van Makótól Jeruzsálem.
Be is vetődtem egy üzletbe, kicsit affektált arckifejezéssel, féloldalasan letámaszkodtam a pultra (már csak a cowboy-kalapomat kellett volna feljebb tolnom hozzá), majd cseppnyi flegmasággal megszórt magabiztossággal megkérdeztem, hogy hogy jutunk el az említett kastélyhoz.
Jött ám jobbra-balra-kinyír-kanyarozás, azt sem tudtam hirtelen, hogy a számat hogy nyissam ki, de azért rávágtam:
- Ein bisschen langweilig.
Na, itt kicsit kidüllesztette a szemét a pacák, aki az útvonalat darálta le egy elcseszett GPS módjára, majd torokhangon elismételte még egyszer. Akkor már halványan bebútoltam, jól-rosszul meg is jegyeztem, majd székeket borítva kecsesen távoztam. Már az ajtóban visítottam a röhögéstől, drága szülémnek pedig perceket kellett várni, amíg elmesélhettem zseniális alakításomat.
Azok számára, akik szintén olyan professzionális módon kenik-vágják a német csodálatos nyelvezetét, mint akkor én, elmondom, hogy mit mondtam, mi helyett.
A dülledt szem válaszreakció azért érkezett, mert az "ein bisschen langsamer" (kicsit lassabban) helyett én a "ein bisschen langweilig" (kicsit unalmas) változatot tartottam módibbnak.
Nagyarcú magyar pina - gondolhatták, joggal...

Válság

Nehéz volt, de sikerült titokban tartani a dínómániás nagyfiam előtt azt a tényt, hogy elmegyünk egy interaktív kiállításra a Kökibe. Ott szembesült a tényekkel a helyszínen, mondanom sem kell, az állát végig a földön húzta és kocsányon lógott a szeme. Teljesen átvettük az izgatottságát, teljes volt az asszimilálódás, amikor belefutottunk egy vidéki iskoláscsoportba.
Egyáltalán nem vagyok előítéletes, de a rénszarvasmintás kötött pulcsi és márványmintás suhogós nadrág azért szemöldökráncolásra késztetett. A bájos tanárnéni-had bújtatta ilyen, és ehhez hasonló ruhákba habtestét ugyanis. Ám az igazi móka társalgásukkal kezdődött.
Tanárnéni 1: (módosan, kimérten, fennkölten)
- Ugyan nem vagyok dinoszaurusz-szakértő, de ezek az őshüllők nem burjánzó, dús aljnövényzetben éltek?
(Csóri gumidínók ugyanis pár kókadozó páfrány közé voltak beszuszukálva, hogy a nyálcsöppentő kölyöksereg lásson is valamit..)
Tanárnéni 2:
- De, igen, kedvesem, én is úgy tudom.
Tanárnéni 3: (lófogú, szódásszifon szemüvegű)
- Höhö, nézzétek má', a dínókat is elérte a válság! Má' fűre sincs pénzük!

Itt csikorgó kerekekkel és foggal eltoltam a két gyerekemet és buzgón fohászkodtam, hogy ez a párbeszéd se mélyen, se kérdéseket szülve ne maradjon meg bennük.

Pár betűnyi különbség...

Égnek meredő hajjal vacsoráztam méhem gyümölcseivel (lévén a nagyobbik diszkó-korszakot idéző módon evett: táncolt, énekelt, bulizott keményen; a kicsi pedig korai dackorszakát élve nem evett, inkább játszott az étellel), amikor hogy, hogy nem a társalgás eljutott az indiánokig.
A nagy:
- Anya, ha elmennék az indiánokhoz, akkor megspékelnének?

Kicsit meglepődtem, hogy honnan fészkes fenéből ismer a gyerekem ilyen cizellált, szofisztikált szavakat, de azért visszakérdeztem:
- Kicsim, nem a "megskalpoltra" gondoltál?
- Ja, de.


Hááát, nem mindegy...

Egy átlagos péntek reggel

Még kómásan kortyolgattam a méregerős kávémat - ha már intravénásan nem megy, be kell keverni rendesen -, amikor nagyobbik szúnyoglábúm megható hirtelenséggel sikeresebben nyitotta ki a csipámat azzal, hogy bejelentette: szeret. Mondtam, hogy én is őt, mire nyomatékosan megkért, hogy aludjak el, és kapok valamit. Na, gondoltam, eddigi szülői pályafutásom most koronázódik meg, vagy egy irgalmatlan átszállót nyom le visszakézből, vagy simit kapok. Becsuktam a szemem, nem is kellett nagyon mímelnem az alvást, éreztem, ahogy kapaszkodik fel a fotelre a gyermek és egyszer csak egy bűbájos puszi cuppant az arcomon. Kicsit esetlenre sikeredett, mert a gravitáció az ilyen földöntúli pillanatokban sem képes szünetelni, talán épp ezért a fiam megkérdezte:
- Anya, nem baj, ha csak vékonyan tettem oda a kis testem?

Ennél a pontnál zabáltam meg. :)

Napi zabszem effekt: jól csinálom!

Ez a nap is úgy indult, mint minden másik; elviharzottam a két csimotámmal az oviig, majd a nagyobbikat hátrahagyva ugyanígy haza a kisebbikkel. Csakhogy lévén, hogy rekordnak számító negyed 8-ig aludt a kicsi szívem, valahogy fél 10-kor még nagyon nem akaródzott neki újra álomra hajtani kicsiny buksiját. Sebaj, gondoltam, 2 perc sírás csak erősíthet, addig meg gyorsan bepakolok egy adag mosnivalót. Szorgoskodtam is sebtiben, már az öblítőt löttyentettem a tartályba, amikor furcsa zajt hallottam. Anyatigris lévén előrontottam a mosókonyhából, hogy puszta kézzel ugorjak a territóriumomba lépő torkának, de filmbéli tücsökciripelős néma csend fogadott a nappaliban. Aha! - gondoltam, biztos a hálóban próbálkozik! Oda is benyargaltam, de a helyzet ugyanez volt. Sehol senki. Ha már ott voltam, gondoltam ránézek a kitartóan babanyelven mérgelődő pöttyömre. Hát azt hiszem, igen enyhén fogalmazok, ha azt mondom: meglepődtem. Ahogy benyitottam, felkapcsolt villany és ajtóban álló, hepciás másfél éves fogadott. Ergo: kibucskázott a rácsos kiságyból, totális lélekjelenléttel felkapcsolta a villanyát - nehogymá' sötétben ordítson -, és az egyetlen akadály a gombkilincs volt számára, amelyet még eltekerni nem tudván börtönében ragadt.
Mondanom sem kell, nem kellett aludnia délelőtt aznap.

Kiegészítés I.

A tegnapi felbuzdulásomat, hogy megreformálom a magyar nyelv helytelen használatát, követte pár pozitív megnyilvánulás, hát írok még két égbekiáltó és vérlázító példát ékes nyelvünk elkorcsosulására.

Ilyen az a bizonyos "tőlem idősebb, tőlem magasabb". Ilyenkor a beszélő istenkomplexussal küzd?! Azt hiszi, hogy valami általa, TŐLE lesz grandiózusabb, másabb? Mert amit mond, az erre utal. Ha esetleg a "NÁLAM idősebb, NÁLAM magasabb" verziót kívánta kifejezni, hát rosszul csinálta, de nagyon.

Fincsi gyöngyszem még az "ez végett" szófordulat is. Csakhogy nem a 17. században nyomulunk, az archaikus nyelvhasználat ennél bizony sokkal kifinomultabb, javaslom hát a szimpla "e miatt" vagy "ezért" használatát.

Aki érez még sebet nyelvünk használatában, jelezze bátran, ez végett írom ezeket a sorokat, tőlem okosabbak is jócskán vannak, nem?....

Röviden a magyar nyelvről

Egészen biztosan tudom, hogy bőven van nekem is beszédbeli hibám, szófordulati furcsaságaim és egy rakás belém kötni való, de valahogy nem tudom már magamban tartani azokat a - túl - gyakran előforduló eseteket, melyekbe mostanában belebotlottam.

Az első az "add oda". Olyankor mindig bőszen körül nézek, hogy kinek kellene bármit is odaadnom. Hiszen az ODA az egy tőlem és a hozzám beszélőtől ellentétes, MÁS irányba irányuló mutatószó. Van, aki leveszi a humort, van aki nem. Sajnos. Mindenesetre ha én kérek valamit, az tőlem úgy hangzik - első körben a kérem után -, hogy "add IDE".

A második, szintén hátszőrfelállító hatású az az "a autó, a ovi, a apa, a iskola" és a többi. Ilyenkor magamban a anyjába kívánom néha a beszélőt és ezer kérdőjellel ordítom magamban a kérdést, hogy "nincs neked füled?!"

Hirtelen a harmadiknak a "rászedtek egy kirándulásra, egy sörözésre", akármire ugrik be. Ismerik a szót?? Rászedni: átverni, becsapni. RÁVENNI: meggyőzni. Azért szerintem égbekiáltó a különbség.

Attól félek, hogy fogom még bővíteni a felsorolást, most, álmos tudattal hirtelen ennyire futotta. Megyek is, rászedem magam, hogy menjek a ágyba, bárcsak valaki odaadná nekem a távirányítót...

Anyai/apai örömök?!

Egy szokásos hétvégi bevásárlásról csúsztunk hazafelé elmélázva, amikor a nagyobbik fiam belekérdezett a közepébe:
-Apa, te miért is faragsz majd botot a papának?
(Még régebben volt erről szó, hogy amikor a párom apukája idős lesz, kap egy totálisan saját kezűleg faragott botot a fiától, hogy arra támaszkodjon, ha elesni támadna kedve.)
- Azért, hogy biztosan tudjon járni, ha öreg lesz majd.
- És neked ki farag, apa?
- Hát majd te, kisfiam.
Itt egy viszonylag hosszú hatásszünet következett, aztán felszállt a hátsó ülésről a fehér füst és vele együtt egy kérdés:
- És nekem ki farag majd, apa?
- Hát a te fiad, kicsim.


Ez történt X napon, majd 5 nappal (és egy bazi ronda vírusos betegséggel) később végre emberek közé merészkedtünk ismét, egész pontosan angol órára vittem a gyönyörűségemet, aki az ajtóban bőszen nekiállt lerángatni magáról a nadrágot, fújtatva, hogy neki mennyire melege van. Hagytam, lévén hogy még megbújt rajta egy harisnya is, vélem, hogy általam vírus- és bacilus távol tartó mágikus erővel felruházott lehetett, mert hideg nem volt kicsit sem. S lévén hogy igen vehemensen került le a felsőbb ruházat, a végeredmény finoman fogalmazva is trehány lett. Magamhoz vontam a dacgépemet és épp igazítani készültem a romokban heverő ruhaneműket, amikor azt tapasztaltam, hogy a napokig étvágy híján beesett pocak bájosan gömbölyödik. Meg is dicsértem a nyakiglábat, hogy milyen szép kerek pocija van, amire ő a meghatottságtól majdnem párás szemmel megérintette a hasát és elhaló hangon csak annyit rebegett:
- Anya, nekem fiam fog születni.


Azon túl, hogy a falat áttörve rohantam el körbetelefonálni a rokonságot, hogy igen korán leszek nagymama, bevillant, hogy lehet, hogy csak egy faragott botra vágyik ez a gyerek...

Dudás

Békésen, zenét hallgatva autókáztuk hazafelé az oviból (elég komoly sztoriforrás az ovi és útvonalai), amikor a semmiből megszólalt az agylógépem:
Anya, a csúnya lányoknak vannak dudái, de te szép vagy, neked nincsenek dudáid.

Enyhe szívrohamot kaptam, hirtelen két kézzel kellett kapaszkodnom a kormányba, mert nem tudtam hogy visítva röhögjek, vagy sírva visítsak. Egyszerűen fel nem fogom, mik jutnak eszébe a gyereknek... De annyira nőre jellemző volt az első gondolatom: jó-jó, ezek szerint szép vagyok, de azért néha jól jönne egy pár duda...

Könnyed délután

Egy varázslatos, szeles napon, miután otthon már kizsigerelt a 17 hónapos zsiványom, epedve vártam, hogy az ember hazatoppanjon én pedig végre lehűtsem magam a felfokozott idegállapotomból, és elmehessek a nagyobbikért az oviba. Ez még nem lenne ok egy sztorira, a történet attól a pillanattól lesz érdekes, amikor megcsörrent a telefonom és életem párja közölte, hogy ájmszószarri, de nem ér haza időben, ergo egy hisztis kisebbikkel kell elmennem egy túlpörögött nagyért. Remek. Kezdtem érezni a vesztemet. Habár korántsem annyira, mint ami valójában lett.
Jómagam még belevergődtem egy vállalható utcai ruhába, de amikor ezt próbáltam tenni az óriásbébivel, megakadt a lemez a visítás és vergődés között félúton. Végül valami modern hattyúk tava táncmozdulattal mégis felkanyarítottam a kabátot a hörgő gyerekre, aki az Istennek nem akarta megérteni, hogy miért nem játszhat végre egy jóízűt (mintha egész nap kádat súrolt volna vagy mi).
Szóval átverekedtem magam csaholó kutyáink gyerekimádatán, megakadályozva a karon ülőm közéjük való életveszélyes vetődési kísérleteit és bevágódtunk az autóba. Az utat nagyon artikuláltan és fennhangon végigénekeltem, hogy elejét vegyem az elégedetlenkedésnek, meg is néztek páran, hogy kiben van meg ennyire az x-faktor, de mindent a szent célért, ugyebár.
Bekanyarodtunk az ovihoz, félve emeltem ki kisdedem és lopakodtam be az épületbe. A nagyobbik gurgulázva trappolt felém, mint valami beszédhibás dinoszaurusz, le is kapott a lábamról, tett még pár tiszteletkört a csoportszobában 40-el, aztán ellódítottam átöltözni. A kicsi eközben persze belevetette magát a felnőtt életbe és becsattogott a terembe. Lévén, hogy tök üres volt, örültem is, meg nem is. A székek fent az asztal tetején, mintegy csábítva őt, hogy a homlokára rántsa őket. A galéria lépcsője szintén potenciális veszélyforrásként bugyogott a szemei előtt, amikor a nagyobbik vonyítás törte meg az ébren-rémálmomat. Persze, jogos volt, fel kellett volna venni egy nadrágot egyedül, még jó, hogy nyúzáshangot kell hallatni. Mentem hát helyrebillenteni a szétcsúszott egyensúlyt, közben meg magamban imádkoztam, hogy a kicsi ezt a 23 másodpercet épségben átvészelje.
Mire visszaértem összeszorított fogakkal és egyéb testrészekkel, addig a kicsi egy asztalról lecsent billentyűzeten ropta a csárdáskirálynőt teljes beleéléssel, ekkor szegtem meg az egyik szabályt és 2 kecskeugrással, kinti cipővel bent teremtem, hogy ne kelljen még egy billentyűzetre is befektetni, elég az ideggyógyászom. Kikaptam hát a kicsit a Paradicsomból és lecövekeltünk mindketten a nehézkesen készülődő nagy mellé. Aki persze simán elvárta volna, hogy a 2 totálisan lefoglalt kezemmel (egyik a kicsi kabátját szorongatta görcsösen, aki Jézusfájdalom-pózban üvöltött a teliholdra, a másikban 3 sapka, 2 sál és egy papírzacsi eldurvult helyzetekre) még őt is harci díszbe pattintsam. Közöltem vele, hogy habár köztudott, hogy az anyja zseniális szervező és kivitelező, mégsem dicsekedhet polip ősökkel, ergo 2 keze van, mint minden humanoidnak és ezért kénytelen lesz, még ha keservesen is, maga felvenni a cipőjét. Furcsán nézett rám, gondolom a kis fogaskerekek pörögtek neki odabent, hogy ezt az igen összetett és sok új szót tartalmazó mondatomat valahogy kibogozza, és mikor elkezdett villogni nála a piros gomb (anya nem segít), elég keményen hangot adott az elégedetlenségének. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy az egyik sapit befogom mutatványoskelléknek, hogy abba érkezzenek az adományok, ugyanis akkor már annyian figyelték az eseményeket, mint egy sikeresebb brazil szappanopera-sorozatot. Valószínűleg egy égi kéz nyúlhatott le, mert egyszercsak mégis felkerült a cipő, a kabátot, sapit meg már foggal is, rutinból feladtam a nagyra, a kicsire 2 perc birkózás után sikerült ráapplikáltam a fejfedőt, mégis valahogy bravúros sikerként éltem meg és már majdnem hátba veregettem magam, amikor eszembe jutott, hogy el kéne jutni az autóig, immáron lágyan csordogáló esőben. Hónom alá kaptam a kicsit (14 kiló téli szerkó nélkül), kézen ragadtam a nagyot és uccu. Csakhogy ilyenkor érdekes minden kő és fűszál meg ilyenkor repül el egy hadosztály a fejünk felett, tehát én már csatakosra áztam, mire a kijárathoz értünk és még jött egy úton való átkelési kísérlet. Persze ilyenkor kézifék behúz, a nagy lecövekel és majdhogynem esdekelve kéri, hogy vigyázzak rá, nehogy elüsse valaki. Ha ezt valaki hallja mellettünk, végigmért volna, mint a véres rongyot, hogy nálunk valószínűleg hetente ütik el a gyereket vagy mi a frász. Mikor végre sikerült meggyőznöm a töpörtyűt, hogy ma sem ütik el, végre átnyomultunk az autóig, bevágódtunk és ekkor megszólalt a nagy: Anya, kakilni kell...

És tényleg

Épp jóízűen vacsoráztam a két fiammal (ami annyit tesz, hogy imádkoztam a kicsinek, hogy egyen már, a nagynak meg, hogy tudom, hogy csak pár kromoszóma-eltérés van csak köztünk meg a disznók között, de ember módjára enni), amikor a nagyobbik megköszörülte a torkát. Na, gondoltam, itt lesz valami.
Mondja is: Anya, ha az almának fekete lenne a színe, az nagyon furcsa lenne.

Miken agyal ez a gyerek?!

Halas kérdés

4 évessé cseperedett elsőszülöttem rálépett a nagyfiúvá válás rögös útjára. Hogy miért gondolom? Mert nagyban etettem bambulva az öccsét (próóóbáltam jobban mondva), amikor a hátam mögött reccsenések, koppanások zaját hallottam. Kérdem, mit játszik. Autósat. Jó, mondom, de mi ilyen szörnyen hangos? Hát karamboloztak (fasza, gondoltam, pöttyet bal lábbal kelhetett a gyerek, remélem nem valami elfojtás), és mind meghaltak az utasok. Itt kaptam a szívemhez az abban felejtett szaftos kanállal és kezdtem a meggyőző hegyi beszédem, mely szerint hát csak nem murdelt má meg mindenki, hisz tutira be voltak kötve. Ááááá, nem voltak, meghaltak. Gyerek hajthatatlan, én már a xanaxomat kajtatom a tattyerben és már majdhogynem rimánkodóra vettem a dolgot hogy megmentsem azokat a szerencsétleneket, de a gyerek makacs. Gondoltam; persze, nem hülye, ide észérvek kellenek. El is kezdtem. Kérdem tőle, hogy tudja-e, hogy mi az a halál. Nem. Na. Aszondja. Ha valaki meghal, az soha többet nem öleljük meg, nem beszélünk vele, nem is látjuk, beteszik egy faládába és eltemetik a földbe. (Itt már láttam a lelki szemeimmel gyerekemet elfehéredni és átsikítozott éjszakára számítottam nagyjából.) Érkezett egy-két kötelező "miért?" kör, amelyekre tisztességgel válaszoltam is, majd jött egy kis hatásszünet. Gondolkodási idő. A gyerek tájmot kért. Majd egyszer csak érkezett az utolsó kérdés a témában:
Anya, aki meghal, abból HAL lesz?
?!

Arra már nem...

Elsőszülöttemet nagyon érdeklik a dinoszauruszok. Amióta először meséltem neki róluk, napi téma nálunk a kihalásuk. Vázoltam neki azt az elképzelést, mely szerint egy szupernóva csapódott a Földbe, kaotikus állapotokat és jégkorszakot idézve, melynek következményeként megmurdeltek a fent említett nagytestű hüllők. Ellenben barlangokban, üregekben a csóri kistestűek villámgyors bundanövesztéssel túlélték a katasztrófát. Ezt amikor előadja kérésre, nagyjából mindenki dob egy tripla hátra szaltót és valahol a felénél elhagyja az állát.
A szüleimnél nyomultam a két kölökkel, amikor az anyukámtól kapott dínós könyvet nézegetve a törpeprofom megkérdezte, hogy mikor is haltak ki - gondolom a pontos földtörténeti kormeghatározásra lett volna igazán kíváncsi -, mire én balga csak annyit mondtam, hogy "emlékszel, miután a kisbolygó a Földnek ütközött". Ekkor történt meg az, hogy a nagy fiam felém fordult, kikerekedett szemekkel félig megrökönyödve csak annyit mondott: "Anya, én arra MÁR nem emlékszem, tudod, régen volt!" Végülis, ja.